Ebben a helyzetben Wapnewski németül közepesen friss (1978-as) kötetének megjelenését még csapnivaló munka esetén is üdvözölnénk. Ám szó sincs errõl. A magyar fordítás kiváló, és ez nem kis érdem, hiszen a szerzõ rengeteg, komoly és aprólékos némettudást igénylõ fejtegetéssel él. Wapnewski ugyanis filológus, nem zenetudós, noha volt benne annyi tudományos szerénység, hogy a munka folyamán igénybe vegye a legkiválóbb német muzikológusok (Carl Dahlhaus, Joachim Kaiser, Stefan Kunze) támogatását. A szerzõ legkivált Wagner irodalmi forrásait taglalja; célkitûzését világosan fogalmazza meg: "A Wagnerral foglalkozó filológus feladata az, hogy a szöveg jobb megértése révén hozzásegítsen a mû jobb megértéséhez." Wapnewski betartja szavát. A Trisztán egy mindeddig homályos passzusát például roppant meggyõzõen teszi érthetõvé.
- csonta -
Wagner-Ring Alapítvány, 2004, 300 oldal, 2900 Ft
HHHHH
film
Szex, csajok, Ibiza Indokunk akad nyilván számos.
1. A feltûnõen hasontematikájú, ám merõben más igényû, hamarosan vetítõkbe kerülõ Szezonra való felkészülés jegyében tekintettük meg.
2. Ha már ott voltunk az utóbbi idõben minden, serdületleneknek szánt német próbálkozáson (persze érthetõ okokból: Emil és a detektívek, A repülõ osztály), akkor a kamaszodás idején is illik követni a nekik szánt menüt.
3. Annyira bejött annak idején az Apám beájulna, hogy azóta csak az ilyenekre gerjedünk.
4. Láttuk mi már a négy Charlotte-ot is Ibizán, és csak csekkolni akartuk, hogy mennyit ment elõre harminc év alatt a magas kultúra.
5. Lásd, mint az elõzõ pont, csak Makk Károly Bolondos vakációjával (leánykori nevén: Felhõtlen vakáció), a román tengerparttal (Sztankay és Ernyei egy piros, nyitott oldtimeren érkeztek szétcsapni a csajok közt) és harmincöt évvel.
Bármi is vezetett, megérte, hisz hajlamos az ember idõnként úgy tekinteni, hogy Németországban például kolbászból fonják a sövényt, Ibiza meg a rengeteg diszkójával és, khm, a finom koktéljaival (a miniszterelnök bukásáról szóló cikkeinket lásd szinte mindenhol a lapban) maga a paradicsom (borssal és vodkával). Kifejezetten ilyen kisebbrendûségi rohamokra ajánlható ez a csinos mûalkotás, szigorúan gyógyászati szempontból. Mert német kamasznak lenni se könnyû, hisz nincsen mindig urlaub, olykor moziba is kell járni, és megette a fene az egészet.
Pedig Goethe és Schiller nemzete már letett az asztalra e tárgyban is maradandó remekmûvet, a Toten Hosen Azzuro (vagy ehhez valami roppant hasonló) címû videoklipjét. Csak felül kellett volna múlni, volt rá majd' másfél óra. Nem sikerült. Na és?
- ts -
Forgalmazza a Best Hollywood
HH
lemez
Rossini: Ory grófja Téboly, hogy miket kellett kiállnia a régebbi korok dalmûszerzõinek! Marchesi, a kor nagy tenorja megkövetelte például, hogy elsõ belépése mindig lóháton legyen, Crivelli pedig ahhoz ragaszkodott, hogy elsõ áriájában a "felice ognora" ("boholdog mihinden ohóóóra") kitételnek mindenképpen szerepelnie kell. Nem csoda, hogy Rossini több mint 30 opera megírása után letette a lantot, és a továbbiakban csak az élveknek élt. Ám elõtte még megírt egy remekmûvet Párizsnak (Tell Vilmos), és egy másikat, mely most jelent meg lemezen. Az 1828-ban bemutatott Ory grófja a repertoár peremére szorult, pedig majdnem remekmû, bámulatosan szellemes, olykor varázslatos szépségû (lásd a második felvonás trióját "A la faveur de cette nuit obscure") opera. A libretto bárgyú, és a vége teljesen megoldatlan, de kit érdekel ez, ha meghallgatja az elsõ felvonás szédítõ hadaró együttesét: "Moi, je réclame", vagy a Raimbaud sikeres borszerzõ körútjáról szóló beszámolót, noha az énekes, Bruno Praticó korántsem jeleskedik. Szuper-operett.
A most kiadott élõ felvételen Juan Diego Flórez a tenor, kivágja a rettentõ magasságokat, a hadaró jelenetekben gyõzi nyelvvel, minden tekintetben rokonszenves hõs. Méltó partnere a szoprán Stefania Bonfadelli, aki szintén rémületes céket kapott a partitúrában. A karmester, Jesús López-Cobos nagy lendülettel irányítja a remek hangulatú elõadást; a felvétel a mester szülõvárosában, Pesaróban készült, tavaly nyáron. Evidens, hogy nemcsak a nézõk, de az elõadók is remekül szórakoztak. Viduljunk most velük.
- csonta -
Universal/Deutsche Grammophon, 2 CD
HHHH
hely
A parajdi S"bÁnya gy"gybarlangjÁban gyerekek tollasoznak, apukák fociznak, mamák trécselnek, nénik-bácsik randevúznak, különösen forró nyári napokon. A hatalmas, hûs csarnokrendszerben van pingpongasztal, ökumenikus kápolna és a nagy múltú bányát bemutató múzeum. A mélyrétegekben ma is folyik a sókitermelés, mûszakváltás után a bányászoktól frissen fejtett, még nedves kristályokat vehetünk (3000 lej/200 Ft/db). A székely Sóvidék szívében, az európai mércével mérve is jelentõs objektumban minden adott, hogy a turisták odáig legyenek, a légúti megbetegedésekben szenvedõk kigyógyuljanak, holtak feltámadjanak.
Az ám. De a bejáratnál a Jó szerencsét! felirat alól fekete füstfelhõ gomolyog elõ. Megérkezik a pokoli szcéna oka: két ócska dízelbusz, amelybe kötelezõ jelleggel ájul be a 7-est megszégyenítõ tömeg. Három perc alatt beérünk a hegy gyomrába, innen gyalog folytatjuk utunkat. Apró, gyanakvó szippantásokkal kóstolgatjuk a levegõt, de hiába. Nem tisztul a tüdõ. Odalent, a gyógybarlang közepén is egészségügyi határértéket meghaladó a füst. Só és dízel, dízel és só. Érthetetlen, hogy emiatt senki nem emeli fel a szavát. Ráadásul orvosok is vannak, akik felügyelik az asztmából nyilván soha fel nem gyógyuló betegek kezelését. Pedig olyan egyszerû lenne. Az idõsek és gyengék számára hamar kijönne a belépõk árából egy elektromos járgány, a többiek meg szépen legyalogolhatnák a busz által megtett rövidke utat, a jó levegõn.
Addig is, amíg a zöldek ideérnek, ne menjünk be a gyógybarlangba, különösen, ha receptre írták fel. Viszont nézzük (és nyaljuk) meg az abszolút lenyûgözõ sósziklákat és sósforrásokat. Menjünk el a termálfürdõ mellett, ki, a falu végére, ahol a madár se jár, és cigánygyerekek potyognak az égbõl. Kövessük bátran az egyik elénk toppanó lurkót. Meglesz az élmény, neki a kenyérrevaló.
- oil -
Felnõttbelépõ: 100 000 lej, nyitva tartás: 8-17
látvány: HHHHH
levegõ: Greenpeace, ide!
könyv
Keith Floyd: Serpenyõn túl Enni sikk, hülye sikk, majdnem annyira snassz, mint bort inni. Az utolsó jöttment is fújja, hogy a harcsapaprikáshoz túrós csusza járja, a knédlihez káposzta. Minden szamár képes beleszagolni a pohárba, öblögetésbõl tömegek alapíthatnának iskolát. Legegyszerûbb, legtermészetesebb örömeinkbõl is bohócfesztivál lett.
E majomparádé kétségtelenül szimpatikusabb figurái közé tartozik Keith Floyd, a népszerû tévéséf, többszörösen bukott kocsmáros. Utóbbi információ már tárgyalt mûvünkbõl, a showman önéletrajzi írásából származik. Felmerül a kérdés, ki a fenét érdekel, ki van a fakanál másik végin.
Ja, egy hosszú fehér sipkában végzõdõ csávó, tényleg nem ez az érdekes. Hanem talán az, ahogy a kilencvenes években elharapódzó angol szociokomédiák/melodrámák helyet követelnek maguknak látszólag váratlan mûfajokban, mint például az önéletrajz. Végtére is Billy Elliot vagy az Alul semmi hõsei csak kitalált személyek. Nincs min csodálkozni, az a szoció ebben az irályban, hogy van valami köze a valósághoz. De nincs. A dramaturgiai futószalag mûködéséhez van köze. Voltaképpen csodálatos, hogy egy élet milyen természetes könnyedséggel, milyen gyûrõdésmentesen képes rásimulni egy szabászati próbababára - ja, ha filmre vinnék a cuccot, a majsztró himszelf is domboríthatna. De hiba lenne megfeledkeznünk arról, hogy miért oly sikeres e szigetországi mûnem. Azért, mert roppant kedves és elég szórakoztató, mely erények, ki tagadná, Keith Floydtól sem állnak távol. Nincs is igazából semmi baj ezzel a megszólalásával, csak ne az emberi sorsot keressük benne.
- ts -
Park Könyvkiadó, 288 oldal, 2500 Ft, fordította: Résch Éva
HHH
dvd
GIUSEPPE VERDI OTELLO címû operájának címszereplõje, Plácido Domingo - aki már kétszáznál többször énekelte a szerepet, mielõtt 1995 õszén rögzítették a New York-i Metropolitan elõadását - a harmadik felvonás fináléjában a partitúra szerint háromszor jajdul föl Desdemona holtteste fölött. A második és a harmadik "morta!" között azonban történik valami. Ez az a pillanat, amelyben Otello - Domingónál - felfogja felesége halálát. Az elsõ két "morta" a fájdalom önkívülete. Aztán szünet - és ebben megtörténik a "nincs tovább". Aki ezt képes így megcsinálni, annak érdemes elénekelnie Otellót. Domingo bámulatos lélektani portrét rajzol a mórról, nincs egyetlen tartalmilag telítetlen pillanat sem, minden végiggondolt - és igaz. S még a hang fedezete is megvan, bár helyenként már küzdelmet kell folytatni a tökélyért, például a második felvonás gyötrelmes kettõsében. ("Si, pel ciel marmoreo giuro!")
A vicc az, hogy a legtöbb pszichológiai részlet, így a két "morta!" közé esõ belsõ narratíva nyilván csak az elsõ sorokból észlelhetõ - meg a videóról. A konzerv itt valamit megnyer, miközben rengeteget veszít az élõ elõadáshoz képest. Az apró nyereség hõse, akit idõnként érdemes kiemelni a takarásból, az operafelvételek rendezõ veteránja, Brian Large. Az elsõ öt perc után világos, hogy õ rögzítette-e a produkciót. A zenei és a zenén kívüli drámai akció ebben az Otellóban is tökéletes arányban van. A közelik és távolik, a (ritka) variók, a hajszálpontos vágások újrarendezik az eredetit. Másfelõl meg leleplezõek. Renée Fleming (Desdemona) és James Morris (Jago) közelrõl látva még nem tették magukévá a szerepet, legföljebb vokálisan, bár az utóbbi hangjában elég kevés a kifejezés. Levine-nak jó napja volt, Elijah Moshinsky rendezése hagyományos és profi.
- koltai -
Deutsche Grammophon, Universal Music Company
HHHH és fél
könyv
BESZE FL"RA: REGGELTõL ESTIG A kivonulás szociális viszonyainkból elég jó, mindenesetre kellõképp könnyû válasznak tûnik szorongásainkra, neurózisainkra. Néha talán irigységgel szemléljük azokat, akik egy "otthonba" menekülve jó idõre kivonják magukat mindennapjaik nehezen elviselhetõ problémái alól. Adott esetben már az errõl való fantáziálás is segíthet, a téma meg-, illetve kiírása.
Ám az ilyenfajta írásmunkák irodalmi értéke meglehetõsen kétséges lehet: magától a témától még nem lesz belõlük értékelhetõ írásmû. Jelen esetben sem számolhatunk ezzel. Besze Flóra könyve leginkább egy fiatal ember - hogy azt ne mondjam: egy fiatal lány - csalódásaiból született fikció, melynek elbeszélõje egy negyven körüli férfi, volt balett-táncos, jelenleg író és egy pszichiátriai intézet ápoltja. A kerettörténet nagyjából egy napja alatt megismerjük életének neuralgikus pontjait, azonban épp ezek jellemzõen egyirányú volta mondatja velem a szerzõ éretlenségére vonatkozó, nem túl hízelgõ szavakat. A szöveg messze nem tud hitelessé válni ebben a formájában, amíg egyetlen problematika (jelesül a szerelem) köré csoportosul a történés, minden egyéb, egy középkorú férfi számára nagyon is jellemzõ és meghatározó problémát vagy azok lehetõségét mellõzve. Ugyanezt mutatja a szöveg megformálása is, s hogy csak a gyermeteg hasonlatokat emeljem ki, álljon itt két példa: "ilyenkor idegesen a hajamhoz kapok, lehet, hogy egy tincs úgy áll, mint egy alma szára"; "a virág a szirmaival, mint egy színes, sokfülû nyúl feje". Még azt sem mondhatom, hogy egy jó szerkesztõ sokat segíthetett volna ezen a könyvön, de így sem lenne szabad olyan fordulatoknak szerepelni benne, mint például ez: "elkommunikálhatatlan probléma"; és akkor a korrektúra látványos hiányáról már nem is szólok semmit.
Délibábokról, na meg a narrátor Déli báb címû könyvérõl is sok szó esik, miközben ez a könyv maga délibáb: egy regény, ami nincs megírva. Nem regény.
- kabail -
JAK-Ulpius-ház, 2004, 106 oldal, 1390 Ft
H
film
Az élet nélkülem A biztos pontok adva vannak, elég csak összekötni õket, és a jól végzett munka örömével konstatálhatjuk, mekkora giccsel van dolgunk. És csakugyan: kutyával, macskával és haldoklóval a fõszerepben szinte lehetetlen tisztességes filmet készíteni, s ekként a botlás is hamarabb megbocsátható. Hagyjuk hát magunkat átvágni egy kicsinyt, s higgyük el, hogy ez a mozi nem szól másról, mint hogy el lehet-e játszani a szépséget, a szomorúságot, a méltóságot és a szeretetreméltóságot a mézeskalács-kerítésen túlról. A vizsgázó neve Sarah Polley, színésznõ a kanadai pampákról, a nagy Atom Egoyan filmjeiben gyerekeskedett, amibõl persze még egyáltalán nem következik, hogy egy Almodóvar producerelte könnyvadász semmiséget úgy tudjon beragyogni a jelenlétével, ahogy. Egy olyan filmet, melyben hõsnõnket finom, gyömbérízû cukorkával kínálja meg a doktor bácsi, miután közölte a szerencsétlennel, hogy alig néhány hete van csak hátra, s van olyan jó, hogy a gyerkõcöknek szánt születésnapi üzenetek kikézbesítését is magára vállalja. És nem õ az egyetlen Mikulás ebben a filmben, de nem ám, mindenkinek van valami szép és fényes a puttonyában, a legtöbb persze a mi kis haldoklónknak, aki hátralévõ idejében azon szorgoskodik, hogy egy kicsit úgy éljen, mintha nem is egy lakókocsiban tengõdõ kétgyermekes takarítónõ lenne. Totál nonszensz az egész, de Polley arca rendesen behúz a csõbe, ilyen lehetetlen mentõakcióra talán csak Meryl Streep volt képes, egy másik nem szép, nagy színésznõ.
- köves -
Forgalmazza a Budapest Film
HHH