Ráfordulat (Musica Negra In The Americas)

  • 2000. augusztus 17.

Zene

Nem hinném, hogy nehéz kikövetkeztetni: szerte Amerikából csupa-csupa afrikai eredetű, fekete muzsikát tartalmaz ez a gyűjtemény. Túlnyomórészt pompás ritmusú, oldott hangulatú táncdalokat, valahogy nem is akaródzik arra gondolni, hogy a gyarmatosításból, a rabszolga-kereskedelemből, a száműzöttségből ered a gyökerük. Illetve akaródzik, mégis - hogyan is lehetett volna kibírni, ha nincs az ilyen dalokban annyi kapaszkodó és hit és erő.
Nem hinném, hogy nehéz kikövetkeztetni: szerte Amerikából csupa-csupa afrikai eredetű, fekete muzsikát tartalmaz ez a gyűjtemény. Túlnyomórészt pompás ritmusú, oldott hangulatú táncdalokat, valahogy nem is akaródzik arra gondolni, hogy a gyarmatosításból, a rabszolga-kereskedelemből, a száműzöttségből ered a gyökerük. Illetve akaródzik, mégis - hogyan is lehetett volna kibírni, ha nincs az ilyen dalokban annyi kapaszkodó és hit és erő.

Abban a könyv formájú, dupla CD-s sorozatban jött ki, amelyet a frankfurti Network jegyez: a kétszer hetvenpercnyi merüléshez színes fotók és angol-francia-német nyelvű kíséret. A hetedik ilyen kiadvány; a korábbiak közül a Desert Blues, a Balkan Blues és a Road Of The Gypsies mind a tíz ujjunkat megnyalhatta, a Gypsy Queens, a The Soul Of Klezmer és a Sufi Soul legfeljebb csak ötöt.

Volt bennem várakozás, jócskán, nem kevés. Egyrészt mihelyst napvilágot látott e válogatás, azonnal az európai világzenei rádiós DJ-k listájának élére ugrott, ami azt jelenti, hogy mást sem játszottak, doszt. Másrészt tudtam, hogy az ötletgazda Dan Rosenberg kolléga, a Cafe International rádióműsor szerkesztője, meggyőző és hiteles arc, aki jó pár évig kutakodott-gyűjtött, mielőtt.

Mindazonáltal az első nekifutás nem igazán jött be, azt kell mondanom. Ha az ember csak úgy hallgatja e számokat, mint a moziban, nem feltétlen hasal el: Közép- és Dél-Amerika akkorát robbant a kilencvenes években, hogy abból nem sok revelációt lehet már kiszippantani; sztárjait jól ismerjük, részben a Network egyéb (s most kissé újra lenyúlt) lemezeinek köszönhetően. Nem bajom volt velük, mondom, pompás ritmus és oldott hangulat, csak már akadt dolgom ilyesmikkel, a beavatás elmaradt. Akkor kezdtem az anyagra ráfordulni, amikor már nem vártam tőle semmi különöset, mondhatni, csak úgy szólt, én pedig inkább a jegyzeteibe feledkeztem magam.

Hogy is van ez?

Kösz szépen, jól.

Ha bolond vagyok, részemről rendben, de mégis másképp fest egy-egy haiti voodoo-dal, ha kiderül róla, hogy a halál istenének ajánlják Kubában (Grupo Vocal Desandann), netalán a tengernek bemutatott áldozata a Szenegálból elhurcoltakra utal (Ti-Coca), vagy ha Francois Duvalier diktatúrája ellen fordul (Toto Bissainthe). Aztán itt van az "újság"-kérdés is, már tudniillik hogy hírforrásként terjednek-e a dalok, mint egy Puerto Ricó-i pleneróban (Paracumbé), vagy a kommentálásra helyezi-e a hangsúlyt, mint Growling Tiger a trinidadi calypsóban. Egészen lázba lehet jönni, csak pörögjön így fel óvatlanul a hallgató. Miközben a Buena Vistánál is veteránabb santiagói Casa de la Trovában a XIX. századig göngyölhető fel a son-hagyomány (Vieja Trova Santiaguera).

Hát így. Roots-reggae-nek itt van Jamaicából az Abyssinians és a Congos, tessék, mindkét névben ott lakik Afrika. A blues és a gospel találkozására az USA-béli The Jackson Singers a tuti. Az ecuadori Carmen Gonzalez azt tanúsítja, hogy a rabszolga-kereskedelem éppúgy elérte a Csendes-óceán partvidékét, mint az Atlanti-óceánét; a déli szomszéd Peruban Pepe Vasquez a festejo örömzenéjét, Susana Baca pedig a lando spanyol-afrikai illetőségű, messze líraibb dalait abszolválja; az északi szomszéd Kolumbiában pedig Totó La Momposinának tökmindegy, hogy a kubai vagy a guineai kapcsolat kerül elő. Továbbá salsahegyek (Monguito El Unico & Doh Albert, Manny Oquendo Y Libre, Septeto Raison) és így tovább, ráadásul felfedeztem a guatemalai parrandagitáros Jursino Cayetanót.

De ez szinte lényegtelen. Az a pálya, hogy fel sem tűnt: belefeketedtem csurig.

Marton László Távolodó

Figyelmébe ajánljuk