Ráfordulat (Musica Negra In The Americas)

  • 2000. augusztus 17.

Zene

Nem hinném, hogy nehéz kikövetkeztetni: szerte Amerikából csupa-csupa afrikai eredetű, fekete muzsikát tartalmaz ez a gyűjtemény. Túlnyomórészt pompás ritmusú, oldott hangulatú táncdalokat, valahogy nem is akaródzik arra gondolni, hogy a gyarmatosításból, a rabszolga-kereskedelemből, a száműzöttségből ered a gyökerük. Illetve akaródzik, mégis - hogyan is lehetett volna kibírni, ha nincs az ilyen dalokban annyi kapaszkodó és hit és erő.
Nem hinném, hogy nehéz kikövetkeztetni: szerte Amerikából csupa-csupa afrikai eredetű, fekete muzsikát tartalmaz ez a gyűjtemény. Túlnyomórészt pompás ritmusú, oldott hangulatú táncdalokat, valahogy nem is akaródzik arra gondolni, hogy a gyarmatosításból, a rabszolga-kereskedelemből, a száműzöttségből ered a gyökerük. Illetve akaródzik, mégis - hogyan is lehetett volna kibírni, ha nincs az ilyen dalokban annyi kapaszkodó és hit és erő.

Abban a könyv formájú, dupla CD-s sorozatban jött ki, amelyet a frankfurti Network jegyez: a kétszer hetvenpercnyi merüléshez színes fotók és angol-francia-német nyelvű kíséret. A hetedik ilyen kiadvány; a korábbiak közül a Desert Blues, a Balkan Blues és a Road Of The Gypsies mind a tíz ujjunkat megnyalhatta, a Gypsy Queens, a The Soul Of Klezmer és a Sufi Soul legfeljebb csak ötöt.

Volt bennem várakozás, jócskán, nem kevés. Egyrészt mihelyst napvilágot látott e válogatás, azonnal az európai világzenei rádiós DJ-k listájának élére ugrott, ami azt jelenti, hogy mást sem játszottak, doszt. Másrészt tudtam, hogy az ötletgazda Dan Rosenberg kolléga, a Cafe International rádióműsor szerkesztője, meggyőző és hiteles arc, aki jó pár évig kutakodott-gyűjtött, mielőtt.

Mindazonáltal az első nekifutás nem igazán jött be, azt kell mondanom. Ha az ember csak úgy hallgatja e számokat, mint a moziban, nem feltétlen hasal el: Közép- és Dél-Amerika akkorát robbant a kilencvenes években, hogy abból nem sok revelációt lehet már kiszippantani; sztárjait jól ismerjük, részben a Network egyéb (s most kissé újra lenyúlt) lemezeinek köszönhetően. Nem bajom volt velük, mondom, pompás ritmus és oldott hangulat, csak már akadt dolgom ilyesmikkel, a beavatás elmaradt. Akkor kezdtem az anyagra ráfordulni, amikor már nem vártam tőle semmi különöset, mondhatni, csak úgy szólt, én pedig inkább a jegyzeteibe feledkeztem magam.

Hogy is van ez?

Kösz szépen, jól.

Ha bolond vagyok, részemről rendben, de mégis másképp fest egy-egy haiti voodoo-dal, ha kiderül róla, hogy a halál istenének ajánlják Kubában (Grupo Vocal Desandann), netalán a tengernek bemutatott áldozata a Szenegálból elhurcoltakra utal (Ti-Coca), vagy ha Francois Duvalier diktatúrája ellen fordul (Toto Bissainthe). Aztán itt van az "újság"-kérdés is, már tudniillik hogy hírforrásként terjednek-e a dalok, mint egy Puerto Ricó-i pleneróban (Paracumbé), vagy a kommentálásra helyezi-e a hangsúlyt, mint Growling Tiger a trinidadi calypsóban. Egészen lázba lehet jönni, csak pörögjön így fel óvatlanul a hallgató. Miközben a Buena Vistánál is veteránabb santiagói Casa de la Trovában a XIX. századig göngyölhető fel a son-hagyomány (Vieja Trova Santiaguera).

Hát így. Roots-reggae-nek itt van Jamaicából az Abyssinians és a Congos, tessék, mindkét névben ott lakik Afrika. A blues és a gospel találkozására az USA-béli The Jackson Singers a tuti. Az ecuadori Carmen Gonzalez azt tanúsítja, hogy a rabszolga-kereskedelem éppúgy elérte a Csendes-óceán partvidékét, mint az Atlanti-óceánét; a déli szomszéd Peruban Pepe Vasquez a festejo örömzenéjét, Susana Baca pedig a lando spanyol-afrikai illetőségű, messze líraibb dalait abszolválja; az északi szomszéd Kolumbiában pedig Totó La Momposinának tökmindegy, hogy a kubai vagy a guineai kapcsolat kerül elő. Továbbá salsahegyek (Monguito El Unico & Doh Albert, Manny Oquendo Y Libre, Septeto Raison) és így tovább, ráadásul felfedeztem a guatemalai parrandagitáros Jursino Cayetanót.

De ez szinte lényegtelen. Az a pálya, hogy fel sem tűnt: belefeketedtem csurig.

Marton László Távolodó

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.