Zene

színház n David Gieselmann Herr Kolpert címû darabját az (m) színház mutatta be a Mu Színház stúdiójában; az alig harmincéves szerzõ eléggé rutinosnak, bár nem túl eredetinek látszó színpadi konstrukcióval áll elõ. Fiatal pár vendégségbe hív egy másik fiatal párt, és puszta ugratásból azt állítja, hogy hulla van a szoba közepére állított, asztalként is használható ládában.

Szepes Erika verselemzései értelmes és mérlegelésre méltó javaslatokat kínálnak az olvasónak, aki manapság másról sem hall, mint arról, hogy a műalkotás nélkülözi az állandó, megnevezhető belső tartalmat, hogy érdektelen az írói személyiség, hogy az írónak nincs erkölcsileg leírható felelőssége, hogy nincs mondanivaló, csak "olvasat", hogy a "szöveg" tetszőlegesen feltölthető foglalat csupán. Szepes elemzéseiből hiányzik a recepcióesztéták hatalmi vetületben beszélő torokhangja, hiányzik az a pálcaemelő, fenyegetésnek érzett mozdulat, amely amazoknak még helyes belátásait is kétessé teszi. Hanglejtésében van bizonyos alázat: Szepes azt sejteti, hogy senki nem lehet valami egyedülvalóan érvényes igazság birtokosa.

Kevés olyan meghatározó s egyben traumatikus emlék maradt fenn a magyar történelmi tudatban, mint a közismerten csak tatárjárásnak nevezett 1241-42-es magyarországi mongol hadjárat (a továbbiakban szinonimaként kezelt mongol/tatár elnevezésről lásd: Vásáry István: Az Arany Horda című munkájának 21-26. oldalát). A régmúlt katasztrófa legendává szervülve él tovább, az egykori idegen agresszor pedig kutyafejű kiszerelésben maradt meg a néphagyományban - egyenrangú félként a többi rontó és ártalmas démonok (boszorkányok, vámpírok, adószedők) mellett.

Magammal viszek egy egészen fiatal, egészen tehetséges lányt a Bárka Színház Operett-előadására. Előtte takarékosan bánok a szóval, ami a száz évvel ezelőtt született Gombrowiczot illeti, csak az Operettről, a darabról árulok el annyit, hogy "hát nem egészen operett". És azon gondolkodom közben, hogy vajon mire képes ez a mű nekem, aki sokat vélek tudni az alulról jöttek forradalmáról, mely - legalább részben - ihlette, és neki, aki sokat vél tudni arról a máról, amelyben színpadra kerül.

A közelmúltban történt, hogy Kertész Imre az ÉS-nek adott interjújában kijelentette: "A Sorstalanságot a Kádár-rendszerről írtam." Némi fejfájást okozva ezzel még olyan rajongóinak is, mint Vári Görgy (történetesen az író egyik monográfusa), aki olvasói levélben izmos érveket hozott a kijelentés ellen. Mindamellett, ahogy a csodarabbi mondaná, mindkettőjüknek igaza volt: noha kissé abszurd a regény leválasztása Auschwitzról, Kertész önjellemzésével csak egészséges írói (és emberi) ösztöneit követte, nem akarta ugyanis, hogy - Milan Kundera szavaival - a "kis összefüggésbe" helyezzék regényt, melyet ő a "nagy összefüggés" részeként kívánt láttatni. Auschwitz ebben a szemléletben totális jelenség egy egyébként is totalitárius világállapotban (Hegel: Weltzustand).

Van Alberto Giacomettinek egy tényleg pici, jó, ha talán 15 cm magas szobra, egy kis büszt (ez a mű címe is, némi tautologikus öniróniával), mely - legalábbis számomra - kulcsként oldja fel annak rejtélyét, miért olyan furcsán diszharmonikusak a művész 1940 után készített figurái. Azokra a szinte védjeggyé, Giacometti-toposszá lett munkákra gondolok, amelyek hosszú, vékony, beteg nádszálra emlékeztető alakokat ábrázolnak, rettenetes méretű lábfejekkel.

Nyolc kis kritika

Saramago megint a feje tetejére állítja a világot, méghozzá a tőle megszokott, cizellált módon: elég egy pici pöccintés, egy ötlet, egy furmányos "mi lenne, ha" - és máris kibillen a világbili. Hamlet legyen a talpán, aki helyre teszi, és vissza is tudja bele kanalazni, ami elszabadult. Szegény hősök pedig másra se vágynak, mint hogy tompult szaglásukkal a biztonságos(nak hitt) biliben folytathassák, ahol abbahagyták.

Nem hiszem én, hogy erre a Csongor és Tündére ostorral kellene bekergetni a gimnazistákat - jobb lenne megvárni, míg bemennek maguktól. Akkor talán úgy ülik végig a másfél órás előadást, hogy elér hozzájuk a szöveg és mindaz, amit közvetít - mert ez az egyetlen mozgó valami itt.

Mindenkinek lehet rossz napja. Emberünk kómás állapotban tölti a hétvégét, esik az eső, a család épp nincs otthon. Minden arra predesztinálja, hogy végre munkához lásson, bepótolja a bepótolhatatlant. Vagy hogy még egyszer elolvassa a József és testvéreit. De nem, emberünk átlát a saját maga által kifeszített szitán, és elhatározza, hogy inkább kialussza magát. Előbb azonban bekapcsolja a készüléket. Aludni, mint tudjuk, leginkább tévézés közben lehet.

El vagyunk kényeztetve: gyakorlatilag napra pontosan egy évvel az Emil és a detektívek aktuális német adaptációjának magyarországi bemutatója után máris itt a következő hasonigényű nekirugaszkodás. Kis Kästner-reneszánsz lehet, voltaképpen érthető okokból. Egyfelől, mert nevezett szerző zseniális, másfelől, mert szezonja van a kiskamaszok viselt dolgainak: Harry Potter korát éljük. Azért ez a logika is érdemel legalább egy kacsintást: ha már annyira zabálják azt a Harryt, hátha Kästner is hoz valamit a konyhára. Pedig ha zongorázhatnánk a különbséget, lenne itt hangverseny, mondhatom.

A Carbonfools korántsem új formáció - produkciójukat immár jó három éve követheti figyelemmel a klubokba, partikra látogató honi közönség. Az eredeti zenekart még 2000-ben alapította az underground partivilágban jól ismert (nemrég a B‘lga kapcsán is méltatott) dj Titusz és Tóth Szabolcs szitárművész - utóbbi, intenzív indiai tanulmányai miatt, idővel kimaradt a csapatból. Titusz mellett jelenleg Vígh Dávid gitáros, Zsazsa basszusgitáros, az ütőhangszeres Zsüli és Keleti Tamás dobos ügyködik, s kellően hosszú az alkalmanként közreműködő vendégelőadók listája is.

Big John Patton sohasem volt nagy innovátor. A mamától még zongorázni tanult, aztán a hatvanas évek elején, miután New Yorkba költözött, áttért a Hammond B-3-as orgonára. Először Grant Greennel, majd Lou Donaldsonnal készített lemezeket, de 1963-ban Alfred Lion - a Blue Note alapítója - jóvoltából már a saját neve alatt is rögzíthetett egy anyagot. Ezt számos kiváló album követte, mint például a Let 'em Roll, ám a hetvenes években ez a hangzás egyszerűen kiment a divatból, ezzel a nagyszerű hangszerrel együtt. Pedig Patton nagy király volt addig a gurulós soul-dzsessz szcénában, a fekete blues gyárilag bele volt kódolva, és lazán mozgott a bop meg a funky világában is.

Gamelánzenekarok ritkán járnak ezen a vidéken, hát még olyanok, mint a Kua Etnika, amely a gamelán stílusainak, hangszereinek és tájegységeinek szintézise által híresült el.