Magammal viszek egy egészen fiatal, egészen tehetséges lányt a Bárka Színház Operett-előadására. Előtte takarékosan bánok a szóval, ami a száz évvel ezelőtt született Gombrowiczot illeti, csak az Operettről, a darabról árulok el annyit, hogy "hát nem egészen operett". És azon gondolkodom közben, hogy vajon mire képes ez a mű nekem, aki sokat vélek tudni az alulról jöttek forradalmáról, mely - legalább részben - ihlette, és neki, aki sokat vél tudni arról a máról, amelyben színpadra kerül.
Aztán azt látjuk, hogy Czajlik József egy egészen virtigli operettet állít színre az első felvonásban, csupa békeidő, ahogy mondani szokás, érzelmes idiotizmus, ahogy szintén szokás mondani. Faragó Béla zenéje slágerszerű - csak Parti Nagy Lajos szövegei árulkodnak arról, hogy itt valami készül, hogy mégsem ilyen egyszerű ez, hogy bonviván, primadonna, táncos-komikusok és a végén minden jóra fordul. "Leggrófabb grófok grófja Charme / Orcáján csókra áll a száj", ez még élesben is elmegy, ha muszáj, de a "Fülembe halga-balga csókmázát ha húzzátok / A vonója nyűttén egy barika meg sem rezdülend", itt már muszáj gyanút fogni, persze nekünk, nézőknek, nem pedig nekik ott fönn, akiket majd elsöpör a történelem valamije.
Gadus Erika díszlete is trükkösen operettkonvencionális: van lépcső meg mindenféle kifutók, melyeken vonulászni lehet, de még
kissé eltorzított szimmetria
is van. A jelmezei is gazdagok, bár már némi önirónia (persze nem a szereplőké!) lopózik beléjük: túl sok csicsa van, egyben kiváló terep is Fior mester, a híres divatdiktátor számára. A Himaláj hercegi pár birodalma az első felvonásban stabilnak látszik, bár nem érdektelenül unalmasnak.
Ebben lehet brillírozni - a színészek nem is hagyják kihasználatlanul. A Fior mestert játszó Kardos Róbert az ő késleltetett, nagyszabású belépőjétől kezdve határozott szellemi középpontja az előadásnak, hogy a végére annál monumentálisabb legyen az összeomlás: az övé és mindené. A többiek - elsősorban a Himaláj házaspárt játszó Gados Béla és Kovács Vanda - hosszabban lubickolhatnak az operettben, eljátszhatnak a kliséivel, meg is teszik mindkettőt. A két táncos-komikus, Charme gróf és Firulet gróf szerepében Ollé Erik és Lucskay Róbert úgy különböznek, hogy közben mintegy tükrözik egymást; igazán bravúros jelenetük például a párbaj, melyben ugyan szintén fölfedezhetni baljós jeleket ("így ez már nem mehet sokáig"), mindazonáltal bárányfelhős szórakozásra alkalmas szinte minden felbukkanásuk. A Professzor és Hufnágel kettőse egyenesen bohózati: Szikszai Rémusz és Egyed Attila ideje később jön el, eleinte maszkok mögé bújva, mimikri segítségével lehet szimplán agyamentnek lenni, hadd derüljünk azon, hogy át van verve itt a parvenü, sznob banda.
Czajlik Józsefnek világos mondandója van nemcsak az úri népség rózsaszín álomvilágának "monumentális blődségéről", hanem e világ és más világok összeomlásáról, s e világos mondandó része, hogy a megváltozott körülmények közt bemutatott darab éppoly tanácstalan az összeomlás utáni állapotot illetően, mint a megírás idején volt. Pontosabban akkoriban, például Valló Péter lassan harminc év előtti előadására visszagondolva,
még lehetett hinni
valamit, amit ma már nem lehet: hogy a kiindulóponthoz, az ártatlannak és szentnek vélt meztelenséghez visszatérve újra lehet kezdeni. Csakhogy a meztelenség ma - még inkább, mint harminc éve - agyon van használva, éslegkevésbé azt jelenti, amit várnánk tőle: a minden (rossz) nélküliséget. (Nem beszélve arról, hogy a színpadi meztelenség a különféle jelzések, jelentések oly széles sávját járta be az elmúlt jó néhány évben, hogy igen nehézzé lett tartalmasan megszólaltatni. Amivel nem azt akarom mondani, hogy Czajliknak nem sikerül, csak azt, hogy könnyen lesz effektté.)
A meztelenséget Gombrowicznál Albertinka jelenti; Czajlik rendezésében ez a méla, testes, fodrokba-leplekbe nagyon is dúsan felöltöztetett lány fentről, az egekből érkezik, álmatagon vágyik a pucérságra, ezzel együtt egy másik test (kéz, láb, bármi) nyers, pőre érintésére, legyen az grófi tag vagy épp egy "csirkefogó" szinte állati gesztusa. Legalábbis kétértelmű, mindenesetre. Varga Anikó beleköltözik az általa életre keltett jelenség tárgyszerűségébe, egészen kívülről, szinte autisztikusan szemléli a történetet, hiszen neki egyetlen "ügye" van: a meztelenség. És mintha föl sem fogná - ettől jó egyébként -, hogy mire módja, alkalma van beteljesíteni álmát, az már egy egészen más világban történik.
A harmadik felvonásban új a díszlet, új a tér elrendezése. Mintha Czajlik - kissé didaktikusan - bennünket, a nézőket is bevonva akarná megmutatni, hogy kifordult sarkaiból a világ: ezúttal nem addigi helyünkön ülünk, hanem éppen a tér másik oldalán, korábbi székeink pedig egymásra halmozva a játszók mögött letakarva állnak, ők, a játszók meg a szinte pucér térben celebrálják a végjátékot, a pucérságot magát. Faragó Béla zenéje sötétebb, Parti Nagy szövegei is lecsupaszodnak.
Akárcsak a szereplők. Előbb a csicsák és a fodrok kerülnek le róluk, a föltornyozott parókák, minden, ami a státus volt valaha, a biztonság, az életnek az ő stabil formája. Fior mester inkább szomorúan, semmint kétségbeesve nézi a történteket, rezignált lazasággal mászik föl a fal tetejére, hogy mindent szemügyre vehessen. Albertinka végre végigaraszolhat a csatatéren mezítelenül. Eljött a Hufnágelek ideje, a lakájok forradalma. A rendszer meg lett döntve. És senki ne várjon tőle semmi jót.
Vagy mégis. A padlón rengeteg pucér test hever. Már nem tudni, ki volt gróf valaha, ki volt csirkefogó. Na, ebben lehet reménykedni picit.
Bárka Színház, 2004. április 6.
