A közelmúltban történt, hogy Kertész Imre az ÉS-nek adott interjújában kijelentette: "A Sorstalanságot a Kádár-rendszerről írtam." Némi fejfájást okozva ezzel még olyan rajongóinak is, mint Vári Görgy (történetesen az író egyik monográfusa), aki olvasói levélben izmos érveket hozott a kijelentés ellen. Mindamellett, ahogy a csodarabbi mondaná, mindkettőjüknek igaza volt: noha kissé abszurd a regény leválasztása Auschwitzról, Kertész önjellemzésével csak egészséges írói (és emberi) ösztöneit követte, nem akarta ugyanis, hogy - Milan Kundera szavaival - a "kis összefüggésbe" helyezzék regényt, melyet ő a "nagy összefüggés" részeként kívánt láttatni. Auschwitz ebben a szemléletben totális jelenség egy egyébként is totalitárius világállapotban (Hegel: Weltzustand).
Ha jól láttam, valami hasonló szándék vezette a holokausztkiállítás rendezőit, résztvevőit is. Ez rögtön a tárlat bejáratánál eldől, hiszen
Sugár János installációja
szerint belépés balra a kisebbségnek, jobbra azoknak, akik a többség tagjának érzik magukat. "Többségben lenni jó" - állítja a mű címe. És ez a distinkció - noha a kiállított művek egy része harsányan tagadja, hogy van értelme e megkülönböztetésnek - szinte az egész kiállítás egyik szervező eleme. Ha balra indulunk ugyanis - én, talán mert jobbkezes vagyok, jobbra indultam, de aztán kiderült, hogy a tárlat körbeér - elsőként egy olyan terembe jutunk, mely voltaképpen nem képzőművészeti, hanem dokumentatív jellegű, a falon térkép, rajta az európai koncentrációs táborok, a falakon, a tárlókban kiadványok, plakátok, hirdetmények, kronológiai táblázatok. Ez a terem egyértelműen amolyan ismeretterjesztő jellegű, ha valaki átbúvárolja az anyagot, viszonylag világos képet kap a II. világháború főbb eseményeiről, a zsidóüldözés folyamatáról, etapjairól. Ez még a kis összefüggés, azon belül is persze egy még kisebb: a magyar holokauszt.
Ám aztán nő a képkivágás, változik a nézőpont: ha az egyik, mai grafitikkal telefestett kisajtón belépünk, máris az autonóm képzőművészet terében vagyunk, ám ez is ravasz megoldás, hiszen az ajtó túloldalán felirat: "Ha egy kisebbség a helyes utat járja, már nem kisebbség többé." Aláírás: Vlagyimir Iljics Lenin. E férfiú ugyan nem tartozott a filozófiai lángelmék közé, de dörzsölt politikus volt, és egy feltehetően egészen konkrét helyzetre vonatkozó aforizmáját épp ily körmönfont módon használták fel a rendezők. Hiszen nyilván akad olyan, aki e teremből érkezik a dokumentumok szobájába. (És első bejáráskor én is ilyen voltam.) Akkor mintegy a nagy összefüggésből lépünk át a kisebb, a tisztán történelmileg megragadható összefüggések világába.
A tárlat végig ügyesen lavíroz a kétféle látásmód között, noha nem rejti véka alá meggyőződését, hogy egyetemesnek kívánja láttatni a holokauszt témáját. Nem marad el tehát a cigányság üldözésének ábrázolása (Bódi Katalin naiv tárgy-együttese vagy Szentandrássy István Triptochonja), megjelennek a melegek, a szintik és kismértékben a politikai üldözöttek is, hogy az állatvédőkről most ne is beszéljünk. Amikor átcsapunk a teljes univerzalitás világába, képzőművészetileg olykor nyerünk a dolgon, deszellemileg mintha már légüres térbe kerülnénk. Vagy olyan éjszakába, hogy megint Hegelre utaljak, amelyben minden tehén fekete. Hiszen azért a zsidóságot vagy a cigányságot mégsem mai értelemben vett másságuk miatt akarták kiirtani gyökerestül. Az általánosítás itt neutralizáló hatású.
Mindamellett mégis ezek a videoinstallációk, képek, trükkök a legüdítőbbek. A másság problémáját közepesen szellemesen tárgyalja György Kata és Horváth Csaba fotóautomatája. A cím - "Én is Te vagyok" - arra utal, hogy ha beülünk a gépbe, és egy százforintos érme bedobása után 4 perc elteltével megvárjuk önarcképünket, nem magunk, hanem egy másik ember fényképét kapjuk - az okos masina nyilván a korábban exponált fotókból válogat véletlenszerűen. (Sokan otthagyják, vagy a falra ragasztják képüket.) Mivel az ember még egy holokauszttárlaton is játékos állat, rögvest beültem a gépbe, és négy perc után kezemben tarthattam alak-másomat, a papírról egy szemüveges, szakállas, kissé fésületlen hajú férfi nézett rám. Eddig semmi gond. De kiálló ádámcsutkájából jól leolvasható, hogy nyilvánvalóan vékonyabb nálam, ezért egy idő után megnyugodtam: valóban
valaki mást ábrázol
a saját képem. Persze a másság-önazonosság dialektikájának manapság divatos kultusza egy idő után körbeforog: ha mindenki más, akkor mindenki ugyanaz. Ami pedig megtámadja a modern európai kultúra egyik alapélményét, az individuum egyediségébe, megismételhetetlenségébe vetett mély hitet. Ehhez pedig semmi kedvem. És így aztán Reischl Szilvia matematikai installációjában sem lelhettem vigaszt, mely szigorúan algebrai alapon mutatja ki, hogy az esélyek birodalmában voltaképpen mindenki mindenkinek rokona. Vagy boldog őse. Mindamellett e túlzottan toleráns megnyilatkozásoknak tenorja nyilvánvaló: ha mindenki testvér, ne öld meg embertársadat. Veled is megtörténhet.
A tárlat eme viszonylag zárt és elfogadható logikájába meglehetősen zavaróan nyúl bele néhány műalkotás, pedig önmagában mind értékes darab. Vajda Lajos montázsa, Ámos Imre néhány festménye, Anna Margit vásznai, Vilt Tibor kis szobrai inkább csak dokumentumértékükkel hatottak ebben a közegben. És bizonyos művek békeharcos jellege sem kimondottan felemelő. Azt pedig egyenesen ízléstelennek érzem, hogy Csíkvári Péter Auschwitzi útikalauz című videójában J. S. Bach főműve (Die Kunst der Fuge) aláfestő zeneként funkcionál a bakancsok szocreálos dübörgéséhez.
Már-már koncepciózus kiállítás, labirintusszerű elrendezésben, ami olykor hebehurgyasághoz, zavarossághoz vezet. Ám ízlésemnek egy kissé népfrontos, és hiányzik belőle a valódi szellemi bátorság. És az sem nagy ász, hogy a külső oszlopokat a Sorstalanságból vett mondatokkal borították. A függőlegesen futó szövegeket még egy zsiráf sem tudná elolvasni.
Megtekinthető május 30-ig
