Kevés olyan meghatározó s egyben traumatikus emlék maradt fenn a magyar történelmi tudatban, mint a közismerten csak tatárjárásnak nevezett 1241-42-es magyarországi mongol hadjárat (a továbbiakban szinonimaként kezelt mongol/tatár elnevezésről lásd: Vásáry István: Az Arany Horda című munkájának 21-26. oldalát). A régmúlt katasztrófa legendává szervülve él tovább, az egykori idegen agresszor pedig kutyafejű kiszerelésben maradt meg a néphagyományban - egyenrangú félként a többi rontó és ártalmas démonok (boszorkányok, vámpírok, adószedők) mellett. Most az Osiris Kiadó rendkívül igényes Nemzet és emlékezet sorozatának újabb kötete révén immár a nagyérdemű is kezébe veheti azokat az alapszövegeket, melyek hűen tudósítanak a tatárjárással kapcsolatos jelenlegi tudásunkról, a politika- és hadtörténeti, társadalomtörténeti, régészeti, folklorisztikai, irodalmi, sőt klímatörténeti kutatások eredményeiről. Mindeközben szakmabéliek és laikusok egyként megismerhetik, milyen viták zajlottak az egyes résztémákban - amióta csak létezik rendszerezett, paradigmatikus magyar történettudomány. A kötet felépítése követi a korábban megismert és jól bevált sémát: először a tatárjárás egykorú mongol, nyugati, orosz, mozlim és persze magyar forrásait ismerteti - utóbbiak között a tán a legfontosabbak Rogerius kanonok és Spalatói Tamás kortársi beszámolói a mongol pusztítás borzalmairól. A kortárs leírásokból valósággal süt a rettenet: az amúgy, mai mércével mérve sem kifejezetten humanista/pacifista elődeink hirtelen szembesülnek egy addig ismeretlen, barbár birodalomépítési gyakorlattal, egy rendkívül hatékony, minden ellenállást elsöprő harci taktikával és fejlett hadszervezettel, legfőképpen pedig nyakukba kapnak egy rendkívül kegyetlen, az ellenséget (értsd az ellenálló, de olykor a meghódoló "civil" lakosságot is) korra és nemre való tekintet nélkül módszeresen
halomra gyilkoló
nomád hordát (a valóságban nagyon is jól szervezett, ámbár vérszomjas sereget). A kortárs források az általános pusztulás képét sugallják: a rettenetes mészárlások nyomán csak temetetlen holtak, a rajtuk kövérre hízó, majd elszemtelenedő csúcsragadozók és éhségtől, járványtól, vadaktól tizedelt túlélők maradtak, no meg a helyzet szokásos vámszedői, a rablógyilkosok, a notórius árulók és a minden emberi érzésből kivetkőzött kannibálok (utóbbiakról Jókai is megemlékezik a Fulkó lovag című elbeszélésében). Ezt a képet erősítette tovább a népszerű, irodalmi emlékezet: verses eposzoktól a már említett Jókai egyes műveiig alakult az a kép, amely azután mintegy toposzává vált a történelemoktatásnak, az ebből táplálkozó történeti mitológiának és hiedelemvilágnak. Eme blokk külön érdekessége a nyilas ideológus Málnási Ödön egy rövid ('44-es nyilas röplappal illusztrált) írása, mely a turáni rokonok (magyar és tatár) összefogásának elmaradása felett kesereg. A történettudomány ennél persze árnyaltabban látja a helyzetet, bár a tatár hódítás és az egyéves megszállás példátlan kegyetlenségét s ezáltal az okozott esztelen pusztítás jelentőségét senki sem akarta még kétségbe vonni. Mindazonáltal - főleg gróf Zichy Ladomér még a harmincas években keletkezett, úttörő munkája nyomán - mind többen cáfolják, hogy a tatárjárás döntő csapást mért volna a középkori magyar királyságra. A vita szokás szerint a hadjáratban részt vevő magyar és tatár csapatok létszámáról, illetve, ami mégennél is fontosabb, a pusztító mongol támadás demográfiai hatásairól szólnak. A történettudomány korai szakaszában - mintegy készpénznek véve a kortársak és a későbbi krónikák túlzó becsléseit - még félmilliós, de jobb esetben is több száz ezres támadó seregről és szintén százezres nagyságrendű védőseregről írtak a történészek, ám e becsléseket az utódok jócskán, alkalmanként több mint egy nagyságrenddel mérsékelték. Ezek szerint "mindössze"
egy néhány tíz ezer
fős mongol (tatár) had rohanta le az országot, és az ország védereje is csupán néhány tíz ezres volt, amelynek csak egy része szállt szembe (IV. Béla királlyal, Kálmán herceggel és Ugrin érsekkel az élén) Muhinál a Batu-féle tatár fősereggel. Az újabb összefoglalások egyre inkább kiemelik (s ezt némely keleti, elsősorban kínai kútfők is megerősítik), hogy a Muhinál harcoló s az ország belsejében maradt magyar csapatok milyen szívósan álltak ellen a tatárnak, hogy az ország nyugatabbi részén vagy másfél száz megerősített helyet képtelenek voltak bevenni a mongolok, akiknek a népi gerillaháború is súlyos veszteségeket okozott. Sokkal inkább ez (és a mongolok kétlépcsős hódítási stratégiája), s nem a nagykán (Ögödej) elhunyta vagy a kánválasztás (erre amúgy is csak 1246-ban került sor) késztette arra a gonosz nomádokat, hogy alig egy év után, 1242 nyarán feladják addigi hódításaikat, és hullahegyeket hátrahagyva kivonuljanak az országból. A veszteségek becslésében a kötet aprólékosan ismerteti az eltérő tudományos álláspontokat: a közelmúlt történészei között Györffy György tette a legnagyobb becslést, aki országosan a lakosság felének pusztulásával számolt, ám a kortárs történészek többsége - Szabó István, Szűcs Jenő, Engel Pál vagy éppen Kristó Gyula nyomán - ennél kisebb, 20-25 vagy akár "csupán" 15-20 százalékos halálozási aránnyal számol (ez még mindig több száz ezernyi áldozatot jelent!), kiemelve, hogy az ország etnikai képe nem változott meg dominánsan a tatárjárás után (leszámítva a pusztításnak leginkább kitett Alföldre telepített kunokat és jászokat), és katonai ereje is elegendő volt ahhoz, hogy az ország regionális hatalmi szerepe még évtizedekig fennmaradjon.
A tatárpara azonban nem múlt el nyomtalanul, a néphagyomány éppúgy őrizte a tatárjárás (későbbi, már török szövetségben végrehajtott tatárdúlásokkal összemosott) emlékét, s azt sem felejthetjük, hogy a kortársak joggal féltek egy újabb, ezúttal már döntő és hódító tatár inváziótól. Az újabb támadásra a mongol birodalom felbomlása s a létrejött Arany Horda belső helyzete miatt csak megkésve, 1285-ben került sor (Telebuga kán és Nogáj emír vezetésével), s ezt a magyaroknak már önerőből is sikerült visszaverniük. A mongol invázió és a sok évtizedes fenyegetettség miatt éppúgy átalakul a hadszervezet, mint a védelmi struktúra (erre utal a töméntelen új kővár), megváltozik a társadalom szerveződése, éppúgy, mint az alföldi településszerkezet (ennek végső képét majd a hódoltság alakítja ki), módosul a magyar külpolitika és - visszavonhatatlanul - a történeti tudat: hosszú évszázadokra rögzül, hogy az ország igenis sebezhető, s bármikor áldozatul eshet egy barbár inváziónak, s valóban.
Osiris Kiadó, 2004, 638 oldal, 7980 Ft
