Nyolc kis kritika

  • 2004. május 6.

Zene

színház n David Gieselmann Herr Kolpert címû darabját az (m) színház mutatta be a Mu Színház stúdiójában; az alig harmincéves szerzõ eléggé rutinosnak, bár nem túl eredetinek látszó színpadi konstrukcióval áll elõ. Fiatal pár vendégségbe hív egy másik fiatal párt, és puszta ugratásból azt állítja, hogy hulla van a szoba közepére állított, asztalként is használható ládában.
Nem kell mindennap drámát olvasni vagy színházba járni ahhoz, hogy tudjuk: a dramaturgiai rugó szerint persze hogy van hulla, és persze hogy nem a ládában. A szerzõ szándéka szerint elõbb-utóbb feketébe forduló darab jókora kanyart vesz a legbelsõ bugyrok felé.

Illés Edit rendezése a szerkezet tekintetében tiszta és világos, minden kanyar pontosan és túlságosan látványosan látszik. Hogy itt végeredményben arról lenne szó, hogy különb-különb szempontokból elsivárosodott korunk emberei sajátos érzéketlenséggel, illetve tompasággal bírnak az emberi élettel és az öléssel szemben, az nem valami bonyolult üzenet, sajna, nem is nagyon érdekes vagy izgalmasÉ Megrendítõ is csak akkor lehet, ha a játszó személyek gyõzik színnel.

Itten nem nagyon gyõzik. Leginkább a vendégségbe érkezõ házaspár hölgytagja, Edith látszik elevennek, Tényi Anett ugyanis képes eljátszani azt az ívet, ami a vicctõl a felháborodáson át az elfogadásig, sõt aktív részvételig feszül. A többiek karaktere ennél jóval statikusabb, s bár ettõl még nem kellene pasztellnek lennie, mégis az. A házigazdát játszó Nyika Jenõ kimért és szenvtelen, de semmi más, s még azt sem tudjuk, mitõl kimért és szenvtelen. A barátnõje szerepében Kakasy Dóra olykori fölvillanásai nem fedik el a mesterkéltséget, Hetényi Zoltánt pedig, aki a robbanékony, humortalan és ostoba férjet játssza, civilnek láttam.

Ha a váltakozó színvonalon színpadra állított Sarah Kane-darabokra gondolok, úgy sejtem, az erõsen passzív Herr Kolpertet fogjuk mi még látni.

- ki -

Mu Színház Stúdiószínház, 2004. április 29.

HHH

koncert

n John Zorn Gyõrben A Masada Songbook egy körülbelül kétszáz szerzeményt tartalmazó gyûjtemény, amit John Zorn a kilencvenes években vetett papírra, aztán elõször a Masada nevû akusztikus dzsesszformációval adott elõ, illetve rögzített. Ennek késõbb számos mutációja keletkezett, amelyek közül a legújabb az Electric Masada, ami végre élõben is eljutott hozzánk, a Mediawave Fesztiválra. Zorn altszaxofonozik és vezényel, Marc Ribot gitározik, rá külön is felhívnánk mindenki szíves figyelmét. Nagyon bensõséges viszonyban van a blueszal, és Hendrixtõl a brazil zenéken át a zsidó folklórig mindenbe érdekesen tenyerel. A ritmusszekció egészen fantasztikus, Joey Baron és Kenny Wollesen dobol, Cyro Baptista különbözõ ütõhangszereket püföl, amihez jön még Trevor Dunn basszusgitáron, valamint Jamie Saft elektromos billentyûkön, miközben Ikue Mori asszony rezzenéstelen arccal egy laptopon villámgyorsan hangmintákat húzogat a zene alá.

A gyõri zsinagóga ihletett helyszín, most még a hangosítás is elment. A darabok a Masada-repertoárból az elektromos effektektõl és a hihetetlen intenzitású elõadástól teljesen új fényben ragyogtak. Zorn mester - gesztusaival látványosan uralva a helyzetet - egy magas bárszéken ült, keveset fújt, de kitörései annál markánsabbnak tûntek. A zenészek rettentõen figyeltek, de ez nem zavarta õket az önfeledt játékban: dühöngött az irányított spontaneitás. Posztmodern ide vagy oda, Zorn és zenészei nem hernyóztak, egyenest a katarzist célozták meg. A mélységes fájdalomból a legvadabb eksztázisba zuhantunk, meg vissza. Semmi ejtõzés, csak a turbófokozat, végig. A legvadabb New York-i avantgárd keveredett vallásos emelkedettséggel és digitális kultúrával.

Ha évente megadatik az embernek egy igazi zenei élmény, már rendben van. Gyanítom, aki jelen volt, nyugdíjas korában is verejtékezve fog ébredni erre az emlékre. Visszaidézésére meg várhatjuk, míg kijön az anyag lemezen.

De az nem lesz ugyanaz. Meg már mi sem.

- czabán -

HHHHH

lemez

n Wagon Christ: Sorry I Make You Lush Az év eddigi személyes kedvence, minden szám tökéletesen rendben van, minden hangulata a maga jól megérdemelt helyére került, a hallgatós, a vidám, rajzfilmszerû és a vérbeli tánczenék egyensúlyban - tulajdonképpen mindenben van egy kicsi mindenbõl, hogy meg ne unjuk soha egy pillanatra sem. A Saddic Gladdic címû nyitószám például tökéletes Egér a Marson hangulatot áraszt, amit remekül ellenpontoz az I'm Singing finom melankóliája. A The Funnies ehhez képest vidám elektrofunk tánczene sok mókás hangmintával - kissé absztraktabb formában ugyanez a téma tér vissza a Quadra Y Discos címû alapvetésben is. A kettõ között viszont ott feszít a Shadows címû, éterien gyönyörû nõi vokállal szétküldött középtempós breakbeatbomba - aki egyszer is hallotta, soha nem felejti el. A lemez többi része is egy ledér, pszichedélikus sci-fi komédiát idéz a barbarellás õsidõkbõl: az UBFormby például egy mini hangjáték torzított Hammond-hangzással, a breakbeatritmikára épülõ Sci Fi Starcase-ben ehhez képest már megjelennek a durva szubbasszusok és a kötelezõ savas puttyogások is. A címadó szám határozottan megállná a helyét bármely breakbeatpartin a maga pörgõs, dinamikus alapjával, sok kiállással megbolondított szerkezetével és állatias basszusával. A Kwikwidetrax szigorú technóként indul, ám hamarosan hömpölygõs gyerekhanggal szétcsapatott funkká változik, a Nighty Night pedig az, amirõl Szûcs Judit csak próbált volt énekelni az Ûrdiszkó címû alapvetõ slágerben. Na, ezt tessenek felülmúlni, ha bírják - különben ne is erõlködjenek.

- minek -

Ninja Tune/Neon Music 2004.

HHHHH

könyv

n Kosztolányi Dezsõné Harmos Ilona Tüzes cipõben címû memoárja 1944. március 15-tõl bõ egy éven át követi és rögzíti a nem mindennapi történelembe ékelõdött mindennapokat. Érdekes: a nagy költõ özvegyének szerepe itt most nem játszik, amivel persze nem azt akarom mondani, hogy nem is számít. Hiszen az a kör, amelyben az asszony otthonosan mozog, nagyon szorosan függ össze a férjjel - hogy egyéb hatásokat most ne is említsek.

Harmos Ilona nagy családban él, noha igazán szorosan csak fia, a már felnõtt, bár erõteljes gondoskodásra szoruló Kosztolányi Ádám (a könyvben Iván) tartozik hozzá. De mindenféle távoli rokonok, befogadott cselédek és azok különbözõ "függelékei", az ismerõsök ismerõse számít (és számíthat) az asszony gondoskodó oltalmára, segítségére vagy együttérzésére, esetleg csípõs nyelvére, mikor mire van lehetõsége. Néhány hónapig egy Balaton melletti kölcsönvillában él - zsidó orvos barátai jóvoltából -, ahonnan gyakorta Pestre utazik, mégis részt vesz a faluközösség mindennapjaiban. Izgalmas, érdekes portrék sorjáznak a rendkívüli íráskészségû Harmos Ilona tollából, teli éles eszû megfigyelésekkel, szellemes kommentárokkal. Lidi néni, a kölcsönvilla gonosz házõrzõje alaposan megkeseríti amúgy is nehéz életüket, õ cserében viszont a testet öltött ostoba rosszindulat szobrát mintázza meg róla. Remek humorát és malíciáját tekintve: nem szeretnék az ellensége lenni, de még csak a riválisa sem. De errõl nem ez a kötet szól.

A vékony könyv legmegrendítõbb vonulata nem az életveszély mindennapivá, megszokottá válása, hanem az a környezetrajz, amelybõl kiderül, mennyire szenvtelenül, magától értetõdõen vagy éppen indulatosan és vérszomjasan idomultak a kor kisemberei a zsidóüldözéshez. A szerzõ nem szûnik meg csodálkozni a szikár, részvétlen szalonzsidózáson, amelyrõl mi már tudjuk: ez is hozzájárult a holokauszt gyalázatáhozÉ

- csj -

Noran, 2004, 209 oldal, 1900 Ft

HHHHH

kabaré

n Kõhalmi Zoltán a Dumaszínházban A nemrégiben megnyílt Godot kávézó (az elsõ magyar stand up comedy, vagy ahogy õk maguk magyarintották, "dumaszínház") húzónevei - Fábry Sándor, Szõke András - hallatán nem gondoltam volna, hogy éppen itt szaladok bele egy olyan produkcióba, amelynek láttán kicsordul a könnyem a röhögéstõl. De ne gondoljanak a neves mûvészekre, egy viszonylag fiatal emberrõl, Kõhalmi Zoltánról van szó, akirõl utólag annyit sikerült kideríteni, hogy 1998-ban szerzõként az egyik nyertese volt a Humorfesztiválnak, jelenleg pedig a Fábry-Showder négere. Sokáig azt hitte, nem kellene színpadra állnia, szerencsére meggondolta magát.

Kõhalmi az a figura, akitõl vagy semmit vagy csak a legrosszabbat várhatjuk. Külsõre mint egy katowicei bányamérnök a hetvenes évekbõl, akinek már egyetemi tanulmányai során sikerült idült alkoholistává válnia. A sokdioptriás szemüveg némi intellektuális jelleget kölcsönöz ugyan halálfej-fejének, ám amikor reszelõs hangján hadarva megszólal, nem lehet kétségünk, ez az ember menthetetlen.

Talán ezért is tûnt óriási meglepetésnek, hogy összességében egy olyan gondosan felépített, mégis improvizatívnak tûnõ számot mutatott be, ami párját ritkítja, noha mondanivalója az elcsépelt milyen a magyar kisvárosi élet, milyen volt a gyermekkorom egy ilyen helyen? témára épül. Ráadásul szó sincs formabontásról, újításról, az elõadás a legmesszebbmenõkig tradicionális. Ha most leírnék egy-két poént, valószínûleg hatástalan maradna, a titok ugyanis maga a figura. Ahogy kinéz, ahogy elõad. Különben Kõhalmi is ugyanúgy a fater Daciáját, a fekete-fehér tévét, a helyi rockegyüttes kalandjait idézi, mint annyian mások, a "rutinos, vidéki" megélhetési humoristák. Csakhogy amíg azok már régen eldurrogtatták összes patronukat, és produkciójuk ma már csak szánalmas önismétlés, addig Kõhalmi mûsora friss és kacagtató. Persze ki tudja, mi lesz vele, ha egyszer valóban felfedezik?

- legát -

HHHHH

könyv

n Peter Bloom: Berlioz élete; Carl Dahlhaus - Hans Heinrich Eggebrecht: Mi a zene? A rendszerváltással részben összeomlott a magyar könyvkiadás, a romok helyén, különösen a szépirodalom, illetve a társadalomtudományok területén gazdag kert keletkezett azóta. Ám úgy tûnt, az úgynevezett komolyzenével foglalkozó irodalom végérvényesen kiszorult a piacról. Megjelentek persze kötetek, de esetlegesen, nélkülözve bármiféle koncepciót. Az Osiris megunta ezt a képtelen helyzetet, lépett, és új sorozatában (szerkesztõ Dolinszky Miklós) máris két ragyogó kötetet üdvözölhetünk.

Két könyv, teljesen eltérõ alapállás. Peter Bloom 1998-as könyve majdnem klasszikus mûvészéletrajz, a két német zenetudós négykezes kötete (1985) szigorúan teoreti-kus munka. Bloom viszonylag oldottan ír (a fordítás Kunos Linda gondos munkája), némi száraz, angolszász iróniával, a germán muzikológusok szárazabban, bár kettejük közt is akad különbség: Dahlhaus roppant hosszú mondatokkal tovahömpölygõ, rengeteg kitérõvel, odavetett oldalmegjegyzéssel dolgozó (ám zárójeles mondatai is mindig fontosak) stílusa mellé Eggebrecht szenvedélyesebb, képekben gazdagabb (ugyanakkor az elméleti szigorúságból semmit sem engedõ), jellegzetesen egyes szám elsõ személyben fogalmazó hangvétele járul - mindezt jól érzékelteti Nádori Lídia magyarítása. És az se igen elképzelhetõ, hogy valamelyikük olyan biográfiát szerzett volna, mint Bloom. Mindketten írtak egy-egy Beethoven-könyvet, de Dahlhaus már a legelején leszögezte (Beethoven und seine Zeit, 1987), hogy a Beethoven-monográfiák (és általában a mûvészéletrajzok) kora feltehetõen végleg a múlté, Eggebrecht pedig csak egy részkérdéssel foglalkozott (Zur Geschichte der Beethoven-Rezeption, 1972).

Más kérdés, hogy Berlioz élete valósággal életrajzi regényre csábít. Persze érezte ezt maga a zeneszerzõ is, emlékiratai (magyarul: 1956) a 19. század legszórakoztatóbb prózai írásai közé tartoznak, tévedéseivel, szándékos ferdítéseivel, elképesztõ túlzásaival együtt. Vagy éppen ezek miatt. Bloom idéz is belõle bõségesen (a magyar kiadás egyébként antikváriumi ritkaság, adjuk ki újból!). Szerelmei, dühkitörései, egész megzabolázhatatlan személyisége regényt érdemel. És ezt követeli a korszak is, az európai kultúra egyik legelbûvölõbb szakasza Párizsban, Liszt, Chopin, Delacroix, Gerard de Nerval, Alfred de Vigny, Georg Sand, Balzac kora, no meg persze a németeké is, Schumanné, Wagneré, Goethéé, hogy az angol Byronról most szó se essék. Bloom mindent tud a témáról, lenyûgözõ ismereteit mégsem zsírosan, emészthetetlenül tárja az olvasók elé, és noha szigorú értelemben vett zenei elemzésekkel nem él, Berlioz operáinak vázlatos ismertetése igen gondolatgazdag.

Aki az utóbbira vágyik, persze nem fog csalódni a Mi a zene? címû könyvben. Dahlhaus és Eggebrecht e téren nem gyõz egymásra licitálni, a témák felölelik a zenével kapcsolatos legdöntõbb kérdéseket. Zenei tartalom, zene és idõ, régi zene és új zene, jó zene - rossz zene, e kérdések egyike sem marad megválaszolatlanul. Vagy mégis? A két zenetudós hatalmas energiákat, óriási tudást mozgat meg annak demonstrálására, hogy végleges válaszok nem léteznek és nem is létezhetnek. És aztán persze a címadó kérdés is megfejtetlen marad, ahogy Eggebrecht írja: "Remélem, senki nem várta, hogy a könyv végére bármiféle definíció kikerekedik majd." Egyedülállóan izgalmas kötetek, felajzottan várhatjuk a sorozat folytatását.

- csonta -

Osiris, 2004, 220, illetve 143 oldal, mindkettõ 2280 Ft

Mindkettõ: HHHHH

lemez

n Culper Ring: 355 A Neurosis-tagok által alapított Neurot Recordings az utóbbi években az egyik legnívósabb független lemezkiadóvá nõtte ki magát. Ebbõl az istállóból futott be az alkalmi Culper Ring trió, melynek felállását a - nyolcvanas években még a thrash-zenekaraitól hangos - kaliforniai Bay Area újabb undergroundgurui alkotják: Kris Force (Amber Asylum), Mason Jones (SubArachnoid Space) és Steve von Till (Neurosis, Tribes of Neurot). A Culper Ring elnevezés egyébként az Egyesült Államok elsõ kémhálózatára, a lemezcímként szereplõ 355-ös szám pedig az egyik nõi ügynök kódnevére utal.

A három régi barát még 1997-ben vette fel e lemez nagyobbik részét Kris Force házi stúdiójában. Hogy miért hagyták mostanáig porosodni, meg nem mondhatom, de hogy hat év múltán érdemes volt a régi felvételek között kotorászni, arra mérget vehetünk, hiszen a kezdeti örömzenélésbõl egészen szabályos kompozíciók születtek az utómunkák során. A szûk háromnegyed órányi anyag egészében egy kiváló ambientalbum, még ha az elektronikát jelentõsen háttérbe szorítják is az élõ hangszerek - éppenséggel ettõl válnak igazán eredetivé az egymásból kibontakozó tételek. Egy-egy téma vagy dallam több szerzeményen is átfut, hol utalásszerûen kiegészítve, hol önmaga köré rendezve a hallottakat. A gitárosok csendes, atmoszferikus vibrálása mellett pedig a klasszikus képzettségû Kris Force a kamaratermekbõl kiszabadulva újra megcsillogtatja erényeit: felkavaró hegedûjátékát és kristályos dúdolását, suttogásait. "Az eltérés és a titokzatosság minden jelentõs mûvészet és tudomány kulcsa" - idézi Einsteint az Amber Asylum frontembere, és valóban, a Culper Ring közel jár ahhoz, hogy mindkét einsteini kritériumnak megfeleljen.

Kiss Tibor

Neurot Recordings, 2003

HHHH

Figyelmébe ajánljuk

A MÁV finanszírozza az elavult iparvágány karbantartását a kínai cég számára

Vácon a gödi Samsung SDI-nak is dolgozó kínai hatterű CECZ cégcsoport az év elején jelentette be, hogy szeretné, ha a város déli részén lévő, mintegy húsz éve nem használt iparvágányt újra üzembe helyeznék. Úgy tűnik, kérése meghallgatásra talált: a munkálatok megelőzték a kormányhivatal és az önkormányzat közös bejárását. A karbantartás költségét a MÁV állja.