Mióta az őszinte, kőkemény vagy legalább bármilyen rock reprezentánsaitól átvették a Sziget (és a világ más zenei fesztiváljainak) nagyszínpadát a popdívák, esetről esetre már csak az marad a kérdés, hogy ki nyeri az adott évben a stadiondiszkó/fesztiválpop versenyt. És bármily vegyes érzésekkel is hagyott minket főni saját levünkben a tánczene nagyasszonya (tegyük hozzá: nyolcvan percnyi tömény Gesamtkunstwerk után), az biztos, hogy sok tekintetben magasra tette a lécet. Amúgy az a kérdés is felmerülhet bennünk, hogy mi szépet hallhatnánk, mi újat tanulhatnánk egy már bő három és fél évtizede a pályát koptató és közben szinte mindvégig a csúcson lévő ausztrál énekesnőtől?
Ha semmi más nem is indokolná, megannyi (változatos mértékben előnyösen öregedő) slágere, a kisujjában is megbúvó szórakoztatóipari rutin, a maga nemében kétségtelenül bájos személyisége és az őt minden pillanatban glóriaként körülölelő, nehezen definiálható glamour érthetővé teszi az elkötelezett rajongást. És ahányszor az ő ütemeire, grúvjaira és refrénjeire megmozdultak a világban a csípők és a lábak – kész, nincs tovább: ideje felszántani és bevetni a táncteret.
Ráadásul Kyle Minouge napjainkban is aktív és tevékeny: tavaly jött ki utolsó, meglehetős kritikai visszhangot albuma, rajta egy neodiszkós bombaslágerrel (a koncerten is ovációval fogadott Padam Padam), meg még néhány figyelemreméltó darabbal: az egyikkel (mármint a Tension nagylemez címadó számával) kezdte a koncertet; néhány derekas pukkanás, komoly füstöléssel járó pirotechnikai bemutató után, ami bár szerényebb kivitelben, de felidézte egy Rammstein-koncert visszafogottabb pillanatait. Az efféle, nagyszínpadra állított elektro-diszkóprodukcióknál az első pillanatokban szembesülni kell a magából a műfajból következő, megmásíthatatlan ténnyel, hogy itt bizony kötelező elemként gépről szólnak az alapok, a szintiszólamok, meg önálló vokálszólamként maga Kylie is. Azért nem kell megijedni, tisztességgel végigénekelte a neki és nekünk kijáró penzumot, gyakorta saját magával duettben, ha pedig beszélni támad kedve, inkább digitális Doppelgängerére bízta a munkát.
A Kylie-koncertek lényegéhez tartozik a jól megválogatott, trenírozott és koreografált tánckar: ügyes fiúk és lányok vegyesen mozogják le a programot.
No meg az is, hogy az este során legalábbis részleges bepillantást kapunk a művésznő budoárjába. Három-négy átöltözés nem is számít tőle rendkívülinek: most is egy flitteres fekete darabbal kezdte, amit neccharisnya egészített ki, ezt azután a második blokkra felváltotta egy több helyen feketével áttört vörös haute couture műremek. Az átöltözés, a tánc, a motorikus diszkóalapok, a villódzó fények önmagukban talán még nem fogják megteremteni a díva és közönsége közötti kedvező kémiát: kötelező elem a kedves rajongó színpadra szólítása és a közösen előadott daltöredék. (E ponton valamiért eszünkbe jut egy az elmúlt évtizedekből való emlék, amikor egy vérmes rocker a színpadra nyomulva felborította Lemmyt, aki nyakában a basszusgitárral a hátán pörgött, mint holmi bogár… Rég volt, tán igaz sem volt, ilyen ma már nem történhet meg).
Meglehet, talán nem is Kylie a közönséggel való kommunikáció legnagyobb mestere, de sokszor néhány félszeg gesztus, félszavak és a legendásan pozitív kisugárzása is elég ahhoz, hogy kedvezően rezonáljon rá a publikum. Mondjuk, láttunk már nagyobb tömeget is a Sziget első (régebben nulladik) napján – cserébe könnyedén lehetett lazán táncolni, hozzá jó helyet találni, ahonnan még a színpad is remekül látszott, nem csak a két óriás kivetítő (amin valahogy nem volt tökéletes szinkronban a kép és a hang).
Akadt olyan kritikusa, aki az erre turnéra összeválogatott (számos variációval prezentált) setlistjét egyszerűen Óda a pop perfekcionizmushoz címmel illette: a lényeg, hogy Kylie minden sikeres időszakából beválogatott egy pár számot, habár a tavalyiról és a máig best ever albumának tartott 2001-es Feverről húzta be a legtöbbet. Bizony elpöfögött a Loco-Motion diszkrét vonatozással, de nem hagyhatta ki a Slow-t (hatásos dramaturgiával színpadra állítva), a Confide In Me-t, majd a show egy megfelelő pontján előhúzta karrierjének szuperslágerét, a Can’t Get You Out Of My Headet, utóbbi most valahogy nem ütött akkorát. Összességében is elmondható, hogy legyen bármily rafinált a repertoár összeállítása, némely pontokon törvényszerűen le fog ülni a show, elvégre könnyűszerkezetes elemekből nehéz katartikus ívet összerakni. És akkor még nem is beszéltünk az óhatatlan turnéfáradtságról: néha meg-megállt az attrakció, csakhogy a művésznő nagyot húzhasson csikóbőrös kulacsából.
A fináléra az újra átöltöző (előbb szinte bebábozódó, majd abból pillangóként előbújó) Kylie még egyszer alaposan megtáncoltatta népét – és ehhez éppúgy kellett a csőre töltött és megfelelő pillanatokban elsütött konfettiágyú, mint a hatásosan megválogatott zárószám: a Love At First Sight (persze ez is a Fever albumról) az életmű egyik legjobban összerakott, a tánczene minden korszakának legjavát összegző, életigenlő, az örömtől kicsattanó darab. És ha drámai mélységű előadásnak, óvatosan megfogalamzott elvárásainknak megfelelően, nem is örvendhettünk, de ezt a fináléval még jobban hangsúlyozott, szívet melengető jó érzést mindenki elvihette magával.
