Gustavo Golijov: Ayre - Luciano Berio: Folk Songs Részben rockos, részben világzenés, részben kortárs, részben crossover, részben avantgárd, részben konzervatív - itt elfullad a recenzens, ha jellemezni akar. Az 1960-ban Argentínában, orosz-zsidó bevándorlók fiaként született Golijov Berio mûvének ikerdarabjaként írta és ajánlotta a csodálatos énekesnõnek, Dawn Upshawnak e mûvét. "Ayre" a középkori spanyolban dallamot jelentett; Golijov, mint 1964-ben Berio, népi, mégpedig spanyol, arab, szefárd dallamokat látott el mai hangszereléssel. Hihetetlenül furcsa, olykor magával ragadó, néha egyenesen táncolható, roppant szellemes és vérdús zene keletkezett. Árnyoldala talán annyi, hogy felette könnyen emészthetõ, olykor túl látványos muzsika ez. Golijov mintha királyi útként élné meg az alkotás folyamatát. És hát a sok szintetizátormaszatolás sem a legmakulátlanabb ízlésre vall. Mert végül is ezen, vagyis az ízlésen áll vagy bukik az ilyesfajta zenei gondolkodás sorsa. De Dawn Upshaw olyan fantasztikus teljesítményt nyújt, a nyögdécseléstõl a mélységes panaszig, a kacagástól a feneketlen tragikumig, hogy mindent örömmel bekajolunk. És Golijov lefegyverzõ, amikor a zsidó-keresztény-arab együttélésrõl beszél: "A gyász, mely ma részünk, már évszázados, de e kultúrák közt volt egykor harmónia." Berio mûvére pedig sosem panaszkodtunk, a felejthetetlen énekesnõ-feleségének, Cathy Berberiannak dedikált sorozat ma is friss, ötletes dalköltészet.
- csont -
Universal/Deutsche Grammophon, 2005; összidõ: 62.00
**** és fél
FRANK MILLER: SIN CITY - A NEHÉZ BÚCSÚ Robert Rodriguez filmjének idei bemutatója, majd pedig a Fekete-fehér képregény-antológia két füzetében publikált rövid részletek után már várható volt, hogy a Sin City egyes részei önálló kötetben is megjelennek - elsõként Marv bosszújának története, mely az említett film (jelen esetben nem kifejezetten jótékony) hatásának köszönhetõen immár végképp Mickey Rourke-hoz kötõdik.
Marv "nem egy penge", mint önmagáról több alkalommal is - és minden irónia nélkül - megjegyzi, de habitusa és testi ereje épp elég ahhoz, hogy lassan kiderítse az igazságot: ki és miért ölte meg Goldie-t, "a szõke istennõt", míg õ mellette horkolt részegen. A történetbe majd' mindenki belekeveredik, aki a városban "számít", hogy ismét csak ugyanoda, a Roark família egyik tagjához vezessenek végül a szálak; valamint hogy hõsünk útja semmiképp se legyen egyenes a villamosszékig. A sztori voltaképpen nem több ennél. Amiben Frank Miller képregénye merõben új, az egyrészt a dramaturgia szaggatottsága, a meghökkentõ közjátékokkal tarkított lineáris eseménymenet; illetve a kihagyásokkal mint jelentõ történésekkel operáló szerkesztésmód: az épp csak sejtetett vagy csak egyetlen képkocka erejéig megmutatott cselekményrészletek éles ellentétben állnak a több egész oldalas rajzon ábrázolt akciókkal. Másfelõl pedig a rajztechnika az egyedi és eredeti a Sin Cityben, a csak fekete és fehér foltokat használó ábrázolásmód, mely semmiféle szürkének, még az egyszerû vonalraszternek sem hagy teret, végletekig sarkított jellemzést adva mind a figurákról, mind pedig a környezet kontúrjairól.
A fordítás alig hagy kívánnivalót maga után, egyedül a hangutánzó szavak, a hangeffektus-helyettesítõ feliratok furcsák és idegenek a magyar képregényekben megszokottól: nem nagyon értem például, hogy a pisztolyok miért "brekk"-et mondanak, ha elsülnek.
- kkabail -
Fordította: Varga Péter; FUMAX, 2005; 196 oldal, 2982 Ft
**** és fél
Shakespeare Hamlet címû darabja sok mindenre jó - kivált arra, hogy jó elõadás készüljön belõle. De arra is - és erre példa a Bárka Színházban Tim Carroll rendezése -, hogy egy egyszerre nagyszabású és végtelenül játékos színházi demonstráció alapja legyen, mert az ilyesmihez aztán végképp tuti darab kell. A Bárkában olyanféle interaktív elõadás született, melyben a nézõ nemcsak beavatottnak, hanem résztvevõnek, segítõnek is érezheti magát; legalább a "kellék" révén, amit magával visz a játéktérre. A színészek - miközben színes rongyszõnyegeken (melyek egyúttal a székek számára tilos felületet is kijelölik) járkálnak közöttünk - fölemelik a földrõl vagy kiveszik a kezünkbõl a tárgyat, amit mi éppen nekik vittünk; és nem azért, mert elgondoltuk elõre, mihez kezd majd Hamlet (vagy épp Polonius) egy tojássütõvel, hanem mert azt akartuk tudni, mire megy vele Balázs Zoltán vagy Egyed Attila. A színészek részben saját játékos ösztöneik szerint, részben a mi kedvünkért válogatnak bõven a hozott kellékek közül; a Hamletet játszó Balázs Zoltán különösen nagy virtuóz ebben is, még azt is elveszi, amit nem azért vittek, sõt olykor magát a nézõt is fölállítja a székrõl.
A közönség nagyobbik része - köztük sokan rendszeres odajárók - euforikus örömmel adja át magát a játéknak, de a kisebbik rész is készséges; együtt demonstrálják, hogy együtt játszani jó. Kivált a fogyasztható kellékeknek van nagy sikere (még egy káposztafej is jót játszott az õ leveleivel, és egy üveg pezsgõ is kinyílt), de Gertrud szerepében Varju Olga például az összes plüssállatot begyûjtötte a hálószobai jelenethez.
És Hamlet - ez a szertelen és impulzív kölyök-Hamlet, aki mindeddig kölyökkutyamód játszotta végig az életét - annak rendje és módja szerint ebben az elõadásban is belehal ám abba, hogy nem sikerült, de megpróbálta helyretolni a kizökkent idõt. De mondom: ennél fontosabb, hogy színházcsinálást játszanak a Bárkában, mindannyiunk nagy megelégedésére.
- ki -
Bárka Színház, február 2.
*****
Zathura Jumanji-féle ûrfogócska, azt ígéri. Lehetne remake vagy folytatás, de nem, új filmként kelleti magát. Márpedig a jó tíz éve sikerrel futott társasjáték életre kelt dzsungellakói és zseniális effektjei nemcsak az ifjú játékosokat, hanem a mozik kasszáit is majdnem taccsra vágták. Sziporkázó és korrekt örökzöld (és nem csak) gyerekfilm volt az anno. Úgy tûnik, eljárt felette az idõ, mert a mai fiatalok igényeihez passzítva most éppen sci-fi változata a menõ. Én személy szerint jobban örültem volna egy megelevenedett Monopoly-partinak, de fejlõdött a technika, felnõtt egy új generáció, így hát egyszerûbbnek tûnt az átlag amerikai család gyerkõceit házukkal együtt a világûrbe számûzni. Nem kell ide gonosz boszorka, de még forgószél sem, CGI-szárnyakon repül a két kölök és hibernált - nagy ötlet, kár, hogy késõbb felenged - nõvérük a kozmosz sötétjébe. Nem firtatom, hogy a Szaturnusz mellett sodródva nyitott bejárati ajtónál hogyan kapnak levegõt, ahogy azt sem, hogy az egyébként állig beöltözött asztronauta vészhelyzet esetén miként éli meg a szkafander és védõruha nélküli repkedést. Nincs mese, végig kell játszani (meg nézni) a társast: aszteroidazápor, robot-támadás, nyáladzó tini nindzsa, gyíkok és egyéb veretes marhaságok szállják meg a nappalit, villámgyorsan követve egymást, szerencsére csak azért, hogy ugyanolyan hirtelen fel is szívódjanak. A félresikerült casting, az elkapkodott rendezés és a gyereksereg hülyére vételének iskolapéldája.
Balázs Áron
Az InterCom bemutatója
*
A spanyol fotográfia 150 éve A fényképészet technikatörténetének megszállottjai 1839-tõl kezdõdõen vizsgálhatják a különféle eljárások megjelenését a Pireneusok túloldalán. Biztosan nagy kaland egy kalotípia tanulmányozása, de többen vagyunk, fölteszem, akiket a tartalom izgat jobban, többségükben olyan korok lenyomatai, amelyek közvélekedése még úgy tudta, hogy van a valóság, amelynek a kizárólagos léte megkérdõjelezhetetlen, valamint van a fénykép, amely ezt merevíti ki, örökíti meg. Egy az egyhez megfelelés tehát. Talán emiatt is tûnik a kiállítás olyan komoran mozdulatlannak. Meg azért is, mert ilyen volt az a régi spanyol világ is - sugallják a fotók -: mozdíthatatlan, súlyos és lenyomott.
Mélységes szegénység, nehéz, fekete ruhás mozdulatok, miközben lángolva égeti a nap a vastag falakat, a porlepte utcákat, a szikárra égett tájat. Mûvészies pátosz és a közömbösség határáig hideg, de éles szemû tárgyszerûség váltogatja egymást. Portrék szegényekrõl, gazdagokról, hírességekrõl, tömegjelenetek a postakocsi indulásához összegyûlt kíváncsiskodókkal, tüntetõkkel és politikai foglyokkal. Nyitott gyóntatószékhez görnyedõ fiatalasszony és családos koldus, meg persze Robert Capa katonája a halálos lövés pillanatában. (Nem õ az egyetlen magyar származású alkotó: jelen van Nicolás Muller, azaz Müller Miklós, az orosházi születésû szociofotós is.) Korok és fotográfiai stílusok már-már zavaró bõségben, egészen a jelenkori modoros artisztikum fülledt unalmáig. Ebbõl is egy kicsi, abból is egy kicsi, mindenféle súlypontozó állásfoglalást aggodalmaskodva elkerülõ, válogatás nélküli lajstromozással. Talán egyfajta országimázs-építõ, bürokratikusan suta egyensúlyozgatás ez, talán csak a mindent megmutatás türelmetlenül lelkendezõ óhaja.
- kyt -
Mai Manó Ház, 2006. február 12-ig
****
"Csillagok, csillagok" - A magyar zene ünnepe Elsõre jónak tûnõ ötlet - a komolyzene, a népzene, a dzsessz hazai képviselõinek tisztelgése zenei hagyományaink elõtt -, világos mûsorszerkezet, és legfõképpen: kiváló muzsikusok. Minden adott egy remek elõadáshoz; aztán a koncerten viszonylag hamar kiderült, hogy a dolog mégsem mûködik. Pedig a koncepció (a mûsor rendezõ elve a Bartók Béla egyik mikrokozmoszában feldolgozott népdal, a Csillagok, csillagok motívumainak népzenei és dzsesszes variálása) magától értetõdõ, a zenészek hozták a tõ-lük elvárható nívót - de a projekt csak nem akart összeállni egységes egésszé.
Az együttzenélés egyik deklarált szándéka az volt, hogy - ha csak egy elõadás erejéig is - felmutassa a közös gyökerekbõl táplálkozó bartóki életmû, a honi (etno)dzsessz és népzene egyfajta szintézisét. Ez az, ami nem jött össze; és kérdéses, hogy egyáltalán összejöhetett volna-e. A népzenei betétek (gyimesi, kalotaszegi muzsika), a Bartók-mûvek (Este a székelyeknél, Elsõ rapszódia, különbözõ népdalfeldolgozások), a dzsesszimprovizációk önmagukban megállták a helyüket, de nem forrtak össze - s így az est végeredménye elkerülhetetlenül egy olyasfajta eklektika lett, amelyet kizárólag az egyenként kimagasló mûvészek voltak képesek megmenteni. (Megjegyzendõ: benyomásunk szerint a népzene egyszerûen nem ebbe a közegbe való; ez a leginkább akkor vált világossá, amikor Szalóki Ági meg akarta énekeltetni a publikumot.) Lakatos Róbert és Konrád György brácsajátéka magával ragadó, Balogh Kálmán (a koncert legviharosabb tetszésnyilvánítását kiváltó) cimbalomjátéka frenetikus. Ám hogy valami történik is a színpadon, hogy a csak a zene által létrehozható intimitás részesei lettünk, azt egyedül Balogh Kálmán, Dresch Mihály (szaxofon) és Kovács Ferenc (kürt) népdalfeldolgozását hallgatva éreztük.
B. I.
Nemzeti Hangversenyterem, 2006. február 4.
***
VALACHI ANNA: "IRGALOM, ÉDESANYÁMÉ" A LÉLEKELEMZ' JÓZSEF ATTILA NYOMÁBAN A szerzõ kiváló könyvének már legelsõ mondatában kategorikusan megfogalmazza alaptételét: "József Attila költészetének és sorsának összefüggéseit csak akkor érthetjük meg, ha tudjuk, hogy mûvészi szemléletét - utolsó éveiben pedig már életgyakorlatát is - Freud korszakalkotó tudománya, a pszichoanalízis fölfedezéseinek szellemében alakította." A kötet hosszú évek elmélyült munkájáról tanúskodó, élvezetesen megírt (ez nagyon fontos!) tanulmányai mintegy ezt a - ha úgy tetszik, harcias, mert félreértésekkel szembeszálló - tételt bizonyítják, árnyalják, variálják, járják körbe, bontják ki.
Valachi Anna szerint a kommunista mozgalomban való csalódás után József Attila számára új nézõpontot jelentett a "rejtett összefüggések tudománya", a pszichoanalízis (26.), amire elsõsorban nõkapcsolati kudarcai miatt volt szüksége (407.). "Önnön élveboncolásával, az ösztönkésztetések tudatosítá-sával és szublimálásával szeretné meggyógyítani magát és az õt körülvevõ beteg társadalmat" (27.) - ez a kísérlet fulladt tragikus kudarcba. De a freudi elmélet mégis sokat segített. A költõ maga mondta Vágó Mártának, hogy nagy versei soha nem jöttek volna létre nélküle.
A szerzõ legkiválóbb erényei, nem utolsósorban ritka érzékeny intuíciója teszik a kötet legjobbjává a József Attila, Illyés Gyula és Kozmutza Flóra kapcsolatát a szakirodalomban igazából elõször vizsgáló nagy tanulmányt, az Egy tabu föltárulkozását. Alapos figyelmet érdemlõ az elmebetegség bûntudatos, makacs mítoszát oszlatni akaró, de a valóságot, a súlyos (borderline) személyiségzavart nem eltagadó tanulmány: "Bolondot játszottak velem".
Sarkos tételt fogalmaz meg a szerzõ, lehet vele vitatkozni. Cáfolni nehéz lenne. Valachi Annának rég ott a helye József Attila legkiválóbb kutatói közt.
d. magyari
Háttér Kiadó, 2005, 474 oldal, 2500 Ft
*****
Sam Peckinpah-díszdoboz Különös öröm ez nekünk, az anyatermészet csak ezen a tájon elképzelhetõ csodáinak, akik Gojko Miticen cseperedtünk, mégsem utáltuk meg egy életre a westernt. A DEFA-indiánok arra legalább jók voltak, hogy felkeltsék a gyanút: biztos, hogy ez az egész (is) másképpen van. Ám Sam Peckinpah ennél is tovább repít, végre is õ az "igazi" westernt (s nem kicsit Hollywood hozzáállását) újította meg. Máig sem akadt hozzá fogható modernizálója a szcénának. Honi mozikban való jelenléte kapcsán persze nemigen lehet okunk panaszra, noha dolgai sokszor jelentõs spéttel keveredtek ide (kivétel volt a kamionos sztorinak álcázott vadnyugati mesketéje, a Konvoj). Most a moziban futott darabjai (A pap, a kurtizán és a magányos hõs; a Pat Garrett és Billy, a kölyök; a Vad banda) mellé két viszonylagos nóvum is társul, bár a Dundee õrnagy szinte biztosan ment már valamelyik tévében, viszont a Délutáni puskalövésekre már nem esküdnék meg (bár akkor honnan lenne a dögös magyar cím). Mindegy, nem ez a lényeg, hanem a tömeges hozzáférhetõség. És azért mégiscsak a Vad banda a legjobb a csomagban (melynek rendezõi változatát ígérik - noha az ilyesmi már egy ideje inkább píárfogásnak számít). A Pat Garrett meg A pap és a satöbbi (eredetileg: The Ballad of Cable Hogue) is "csuda helyes" filmek, de a Vad banda erõszakáradatát azóta sem sikerült überelni (pedig kiontott belek frontján hol vagyunk már tõle). Peckinpah elkeseredett dühe, melylyel újraértelmezi a mûfaj és a lét legõsibb fogalmait (barátság, becsület, kitartás, ilyenek), szó szerint lefegyverzõ.
- bruno -
Warner
*****
