Zene

Az USA 43. elnökének önéletrajzi kötete nem véletlenül viseli a Döntési helyzetek címet.

Szélsőséges lemezt ígért a 30y, ami a Városemberen végigtekintve leginkább a csendes búsongás és a nagybani zúzda közti közlekedést jelöli. A honi alterbandák egyik legnépszerűbbike ötödik lemezén egyszerre igyekezett minden korábbinál keményebb és minden eddiginél érzelmesebb lenni: az elődöknél némivel rockosabb a tételek java (rögtön egy súlyosan dübörgő rohammal indítunk, mely riffjeihez méltón Kövér disznók névre hallgat), de szép számmal akad érzékeny, zongorás lassú is (mint a lélekszaggatónak szánt, de kevésbé hatékony Ásító) - amiképpen az is előfordul, hogy a zenekar gyengédebb és brutálisabb oldala egyetlen nótán belül is kidomborodik (mint például a szenvedelmes csillagkémlelésnek induló, ám hamarost bedurvuló Riadt háziállatok esetében).

rendszeresen áthaladók nyilván már észre sem veszik őket. A ritkábban arra járó viszont még most is megörül nekik, ahogy kidugják a fejüket a hó alól - vagy most épp a fűből a hirtelen olvadás után.

Szokták kárhoztatni Pierre Boulezt, miszerint nem csupán deromantizálja Mahlert, hanem kilúgozza belőle az érzelmeket, zenéjét hideggé, érzelemmentessé teszi. Vagyis valamiképpen meghamisítja az osztrák mester intencióit.

Susanne Bier filmje csak a rendezői erényeinek köszönhetően nem fajul tanmesévé. Egy dán vöröskeresztes orvos a polgárháború sújtotta Afrikában végzi áldozatos munkáját, s vív kilátástalan küzdelmet nemcsak a lőtt és robbanásoktól keletkezett gyermeki sebek begyógyításáért, de - azzal, ahogy a helybéli sebesült hadúrral bánik, majd elbánik - egyenesen a nagybetűs erőszak ellen is.

"Itt minden mutatva lesz" - énekli a kuplébeli Stux úr, s úgy lehet, az ifjú venezuelai csodakarmester koncertfelvételei láttán a fővárosi közönség is éppen erre az attrakcióra számított. S csalódásra ekképp nem is volt semmi oka, hiszen Gustavo Dudamel kiváló zenekara élén valóban a dirigensi ábrázolóművészet kivételes tehetségének bizonyult, aki nem csupán a karjával, de a lábaival is erősen megdolgozik a sikerért: a karmesteri dobogón eddig legfeljebb a tenor José Cura meg persze a komikus Danny Kaye táncolt olyan autentikus hévvel, mint az éppen harmincéves és máris világsztár Dudamel.

Ha színházi előadások műsorfüzeteiről van szó, az egyik véglet a fénymásolt A5-ös lap, a másik a Bárka Színház Hajónaplója. A minden új bemutatóhoz elkészített, grafikáival az adott előadáshoz illeszkedő, igényes kiállítású, 20-30 oldalas és ingyenes (!) füzet sokkal inkább folyóirat, amiben egymás mellé kerülnek az interjúk az alkotókkal és a "tudományos" vagy művészetelméleti esszék, valamint próbanaplók, irodalmi szövegek és minden, amit a téma megkíván. A Párkák című meseopera ősbemutatójához készült Hajónapló túltesz az eddigi számokon is.

Aki egyszer bűnöző lett, az már az is marad; a szerelem nem ismer határokat; a jó emberek szépek, a gonoszak meg csúnyák - ilyen és ehhez hasonló ismeretekkel lesz gazdagabb, aki megnézi a forgatókönyvíróból rendezővé avanzsált William Monahan első filmjét. Az eredetiséget, a feszültségteremtést és a hiteles karakterábrázolást a háta közepére sem kívánó alkotás egyetlen újítása talán az, hogy összeboronálta a kisstílű gengszterek mikrokozmoszával operáló zsánert a Sztárom a párommal.

Rövid, feszes produkciók, afféle vegyes ízelítő: hárman váltották egymást a színpadon, s pontosan ennyiféle zenei közelítéssel és látásmóddal volt szerencsénk találkozni. Az első fellépő, Bereznyei Róbert (alias Tigrics) elektronikus-elektroakusztikus zenéje régóta különleges csemege a kísérletezőbb muzsikák piacán.

Valami lehet a portlandi levegőben vagy talajban, mert elég sok jó zenész bukkant fel onnan az utóbbi bő másfél évtizedben. Elég csak a Dandy Warholst, a Modest Mouse-t, a Shinst, a Blitzen Trappert vagy a néhai Elliott Smitht említeni - na meg a Decemberistset. A jóllakott óvodás kinézetű Colin Meloy vezette öttagú zenekart sokan az Arcade Fire-höz hasonlítják, ami a kevésbé szokványos hangszerek (tangóharmonika, nagybőgő) miatt némileg megállja a helyét, kanadai kollégáikhoz képest viszont meglehetősen más zenei előképekkel rendelkeznek.

A film Told község cigány lakosainak életéről tudósítana, csakhogy az alapvető dramaturgiai kívánalmaknak sem felel meg; követhetetlen, hogy kik az egyes szereplők, és milyen hatással vannak az események alakulására. Ez akkor is súlyos hiba, ha egyértelmű szerzői megfontolás áll a szerkesztetlenség hátterében.

Vannak a közértből, és vannak a Cannes-ból ismert kisemberek. Utóbbiaknak kicsit mélyebb a nézésük, ritkásabb a szavuk járása és súlyosabb a léptük, helyüket pedig rendre a város peremén jelölik ki a filmesek; szegények innen bumliznak be az életvidám centrumokba.

A "special relationship" kifejezés Churchilltől származik, ő jellemezte ilyen semmitmondón a brit-amerikai viszonyt. Ha különlegesen jó kapcsolatot értünk alatta, hát az hol volt, hol nem volt. Nem is kellett más hozzá, csupán az eminens közös érdek, az ideológiai egyezés és a személyes rokonszenv. Mindez meglenni látszott Winston és FDR vagy Reagan és Thatcher között, míg feltűnően hiányzott például Nixon és Heath vagy Clinton és Major idejében. De aztán jött a Wunderkind.

Két előadás megy a Vígszínház színpadán, legtöbbször szoros egymásutánban. Vagyis láthattam volna ugyanazon az estén Az öldöklés istene című előadást, majd pedig a Period... címűt. Előbbit hagyományosan és kényelmesen a nézőtérről, utóbbit a színpad hátsó felében dobogón üldögélve, karnyújtásnyira a színészektől. Nem így történt: nálam két külön este volt ez, de végtére is mindegy, nem léptek beszélő viszonyba egymással az előadások.