Könyv - Intellektuális kihívások - George W. Bush: Döntési helyzetek

  • Sebők Miklós
  • 2011. február 17.

Zene

Az USA 43. elnökének önéletrajzi kötete nem véletlenül viseli a Döntési helyzetek címet.
George W. Bush elnökségének időszakára esett többek között szeptember 11., az afganisztáni és az iraki háború, a Katrina hurrikán pusztítása és a globális pénzügyi válság tetőpontja - miközben elődje, Bill Clinton hivatali idejének legsúlyosabb kérdése (kis túlzással) annak megállapítása volt, hogy kinek a "lenyomata" díszítette Monica Lewinsky kék ruháját.

Az amerikai politika magyarországi "szerelmesei" tehát nagy elvárásokkal tekinthettek a kötet elé, amely azonban két szempontból is csalódást kelt. Egyrészt az Ulpius-ház által felkért nem kevesebb mint hat főből álló fordítógárda kritikán aluli munkát végzett. A képviselőház elnökéből "szóvivő" lett, a kabinetfőnök - Az elnök emberei félrefordítását folytatva - "személyzeti főnök", az előválasztásokból "előzetes szavazás". Másrészt kevés az igazi újdonság: a könyv bizonyos részleteit szó szerint plagizálták - többek között Tommy Franks tábornok egy könyvéből. Némileg fajsúlyosabb kifogás, hogy máshonnan - például Bob Woodward könyvciklusából - kompaktabb és informatívabb, egyben kevésbé részrehajló bevezetést kaphatunk egy kétségkívül mozgalmas elnökség fontos döntéseibe.

Ezzel együtt a majd 600 oldal átrágásának mégis vannak bizonyos hasznai. Bush számos fontos döntés esetében elszámol lelkiismeretével: döntései "egy része helyes volt, egy része helytelen". A lista persze korántsem teljes. A 2000-es republikánus előválasztási küzdelmek során Bush az amerikai választástörténet egyik legalantasabb lejárató kampányával győzte le John McCaint; a könyvben ez csak "ügyesen megszervezett kampányként" van megörökítve. Bőven van ugyanakkor tere az önkritikának is. Belátja, hogy tévedett, amikor elhallgatta ittas vezetési ügyét (ami majdnem az elnökségébe került); és nem fukarkodik a hibák elismerésével a Katrina hurrikán nyomán kialakult káosz kezelésében.

A górcső alá kerülő döntések közül a legnagyobb jelentőségű talán az iraki háború elindítása volt. A szövegből egyértelműen kirajzolódik, hogy a külügyi tapasztalattal ritkásan felvértezett egykori texasi kormányzó kénytelen volt a vele ellentétben nagyon is dörzsölt, több évtizedes tapasztalattal rendelkező Cheney-Rumsfeld-duóra támaszkodni legfontosabb döntései meghozásakor. Az alelnök és a hadügyminiszter, a gonosz e Fehér Házon belüli tengelye kényszerítette bele a diplomáciai megoldáshoz a végsőkig ragaszkodó Colin Powell külügyminisztert, hogy ország-világ előtt tartson bemutatót a Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereiről szóló "bizonyítékokból". Amikor végül mégsem sikerült megtalálni a jelentős véráldozat árán elfoglalt Irakban az említett harci eszközöket, az elnököt "elkedvetlenítette a kudarc". ' legalább utólag felismerte, hogy az ilyen fajsúlyos döntéseknél "az eltérő vélemények közreadása" akár előny is lehet (Rumsfeld még ma is hangoztatja, hogy akkor is "bement" volna, ha tudja, hogy Szaddám blöfföl - nem mintha másra számítottunk volna).

A könyv csak részben követ kronológiai rendet, a tematikus feldolgozás egy-egy nagy döntés köré épül; és igen beszédes, hogy mire nem kerül hangsúly. Az ifjabbik Bush leszögezi, hogy nem akarta megismételni apja hibáját, azt, hogy "nem fordított elég időt a gazdaságra". Ennek azonban pont az ellenkezője történt: Bush nem értette a gazdaságot; és nem is ambicionálta, hogy megértse - helyette az üzleti életből importált strómanokra és a republikánus jegybankelnökökre bízta a kérdést. Számára csak az volt a lényeg, hogy az "adócsökkentés egyenlő jó" kontextus-független reagani mantrájának megfeleljenek a nevében meghozott döntések. Bush őszintén bevallja, amit más forrásokból már régen tudunk: a kibontakozó globális pénzügyi válság viharát tehetetlenül szemlélte, kiszolgáltatva tanácsadói - ezúttal valószínűleg helyes - helyzetértékelésének; egy vallásosan piacpárti elnök ideje alatt tette meg az USA eddigi legnagyobb lépését a szocializmus felé a bankok, biztosítók és autógyárak nagyszabású államosításával.

George W. Bush hivatali ideje az úgynevezett antiintellektuális elnökség mintaképe lett. De dönthet-e jobban egy elnök, mint az a döntésképességet tendenciózusan alulértékelő választói akaratból következne? Ha a könyv e kérdésekben nem is segít eligazodni, bizonyos típushibákat azért megérthetünk. Azt például, ahogy Bush fejében teljesen elmosódott a nepotizmus és a szakértői kormányzás közötti határvonal: csak így fordulhatott elő, hogy magánjogászát jelölje a legfelsőbb bíróságra ("Harriet mellett döntöttem - őt jobban ismertem"). Az elsősorban a hit, és nem a ráció által meghatározott gondolkodásmód lehetett a felelős a számos előrelátható "meglepetésért", ami Busht érte - így például az, hogy "igazságos" háborúját sokan az olajért folytatott harcnak állították be (és az ebben kulcsszerepet játszó Halliburton cég bizony a hiányával tüntet a kötetben).

Busht sokan és sokszor joggal vádolták szűklátókörűséggel, vallási fundamentalizmussal, azzal, hogy szellemi kapacitásai elmaradtak attól, amit egy 21. századi elnökség szükségessé tesz. A gonoszságra, rasszizmusra vonatkozó hasonló vádak a könyv fényében kevésbé meggyőzőek. Inkább egy nemzetét féltő, bizonyos dogmák intellektuális fogságában működő, saját bevallása szerint is "zsigerből" döntő ember képe rajzolódik ki, akinek legfőbb hibája a más kultúrákkal és gondolkodásmódokkal való párbeszéd-képtelensége lehetett. Sok mindennel lehet vádolni az USA 43. elnökét, de egy dologgal nem. Ha a nemzetét legjobb belátása szerint védő Busht háborús bűnösnek tekintjük, akkor nem maradnak szavaink az Egyesült Államokat saját földjén megtámadó al-Káida tagjaira. 'k tették háborús elnökké az eredetileg az "oktatás elnökének" készülő George W. Busht.

Fordították: Darvas Eszter, Gárdos Bálint, Nagy Zsolt, Tomori Gábor, Tóth Attila, Tüzér Judit. Ulpius-ház, 2010, 580 oldal, 4999 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.