Zene

Szabó István nagyon várt filmjét messze megelőzte a híre. A budapesti bemutatóra már három Európa-díjjal érkezett A napfény íze, amelyet a legjobb férfialakításért (Ralph Fiennes), a legjobb operatőri munkáért (Koltay Lajos) és a legjobb forgatókönyvért (Szabó István-Israel Horovitz) kapott. Magyar filmet emberemlékezet óta nem ért ekkora tisztesség, utoljára éppen Szabó István 1981-es Mephistója hozott világsikert, többek között egy Oscar-díj képében. De magyar film-e A napfény íze?

Lotte Jacobi egy a sok német művész, értelmiségi közül, akiknek sikerült még a második világháború kitörése előtt az Egyesült Államokba menekülniük, és ott (is) karriert csinálniuk. Ám nem csupán egy a sok közül - műve különbözteti meg nyilván. Elsősorban mint kiváló portréfotóst és sokszínű újítót ismerik világszerte. Munkásságát most mi is megismerhetjük.

majdnem féltem: úgy érek a lap aljára, hogy nem lesz mit megosztanom.

"Késő éjjel, a koncert után megkerestem a szállodában. Fellifteztem, aztán bekopogtam. Az egyik muzsikus nyitott ajtót. Tiszta füst volt a szoba, mindenütt whiskys-, gines- és vodkásüvegek. Ajaj, kérdezte a pasas, csak nem dzsesszzenész akarsz lenni? Mire én: de igen, igen. Nézz szét, folytatta, így akarod végezni te is? És én azt feleltem: igen."

Nem azért jó XVIII. századi japán verses drámát átíratni egy fiatal angol íróval és megrendezni Magyarországon, mert azt legalább két alapítvány fogja szponzorálni, és könnyeznek rajta az ide nősült japán multik, hanem mert további elmélyülésünket szolgálja értelmileg és főleg érzelmileg az összplanetáris kultúra egy-két másik, izgalmas szeletében, amit igazán megismernünk sajnos egy élet sem elég. Nem utolsósorban persze jó játék a nyelvvel és az adott szegény magyar színészek alkalmazkodóképességével. Nádasdy Ádámnak sikerült úgy lefordítania a darab Peter Oswald-féle változatát, hogy az a köznép számára is érthető legyen. A rendezőnek, Tim Carollnak sikerült átadnia egy üzenetet arról, hogy mint embereknek, az érzelmeink, tragédiáink és örömeink nem nagyon különböznek egymástól, akár Chikamatsu, akár Shakespeare óta, legyen az veretes vagy alpári nyelven. A díszlet- és a jelmeztervező megvalósította azt az egyébként nem könnyű dolgot, hogy ne érezzük idegennek a kabuki színház díszleteinek hangulatát, a vásári bábjátékok eszköztárát is beépítve; külön köszönet azért, hogy nem voltak fehérre festett arcok. A színészeknek pedig, különösen Udvaros Dorottya császárnő és őholdságának sikerült úgy megformálnia a szerepét, hogy ne ásítozzunk attól a nagyasszonyos, nagylotyós hanghordozásától, amire már immunisak vagyunk, és ne féljünk a japános vontatottságtól sem, sőt nevessünk finom gesztushumorain - ezek nélkül sokkal nehezebb lett volna éberen maradni. Ezt még színészi megújulásnak is merném nevezni. Vasvári Emese fantasztikus alig mozdulataival szintén villantott egy jelentőset abból, amit a Don Escobalnál már nem mertünk elhinni, nevezetesen, hogy más is tud lenni, mint ügyeletes, üdvös tenyeres-talpaska. Gyabronka József az intrikus, gonosz alakjában szintén felismerhetetlen volt, mint exmásodvonal-beli Móka Miki. Kaszás Gergő viszont igazán levethetné már ezt a kéretlen pókerarcú pásztorfiútípust.

Már több hónap telt el azóta, hogy a reggae világszerte gazdag terméséből szemezgettem. Ezúttal három kerül sorra, s ebből kettő a magamfajtának megkerülhetetlen, De csak szép sorjában.

Különös karrier az Oasisé: az isten sem érti, hogyan keveredett eladási mutatói alapján a Beatles mögé. Történetét e "perverzió" teszi megkerülhetetlenné; sajnos, nem a muzsika, bár az új album egészen előremutató.

Szörnyű lehet ez a skizoid állapot a Királyi Televízióban, hogy ott vannak ezek a kereskedelmi tévék, amiket néznek, meg ott van a közszolgálat, ahol nem számít a nézettség, de mégis kéne valami tréfás, fiatalos, hogy ne csak már a Fábryt meg a Lajcsit, szóval valami, ami nem vásári, olcsó, de nem is akadémikusok beszélgetnek, tehát legyen mondjuk valami vetélkedő, amiben népszerű művészek és irodalom, gondolom, összeültek hárman.

Egyfelől mindenki vár egy ilyen kötetet - Petri György legújabb kötetetét, egy újabb kemény, andalító fejbe rúgást, újabb váratlanul tárgyszerű látleletet arról, ami morbid a létezésben, ami kellőképpen általánosan emberinek tűnik, illetve bizonyos normatív szempontok szerint elfogadható annak. Vagy: mindenki vár, mintegy kötelezően, egy újabb öröklétbe metszeni kívánó megnyilvánulást valakitől, aki a huszadik század versírói közül nagy valószínűséggel pályázhat a magyar költő megnevezésre, ennek összes elképesztő és, mondjuk, a Móricz Zsigmond körtéri McDonald´s felől nézve meglehetősen anakronisztikusnak tűnő hozadékával együtt. Ez volna a kritikai marketingszöveg Petri kötetéhez, és e hangnemben kellene folytatnom, ha nem ugornék, hogy másról beszéljek inkább.

Hollywood megtanult artfilmet csinálni. A Harcosok klubja után alig két héttel ez már a második stúdióprodukció, amely eddig csaknem példa nélkül az egzisztenciális biztonság után következő nyomor tüneti kezelésével operál, örvendetes generációváltás jeleként, ha úgy tetszik. Lester Burnhamnél ez jól kifejlett midlife crisisszal párosul. Hamarosan megjelenik egy vadonatúj vörös sportkocsi, szól a Pink Floyd, munka helyett konditerem, közben tépés és igen rosszul palástolt nyálcsorgatás következik tizenéves lánya legjobb barátnője után. Angela, a fantáziadús Lolita-paródia, az álmokban szigorúan vörös rózsaszirmok között nem veszi zokon a dolgot, sőt, csak hogy barátnőjét bosszantsa, még adja is Lester alá a lovat. Nincs mit szépíteni, szánalmas alak, fáradt öniróniával. Kevin Spacey létező és igen nagy gyakorisággal előforduló típust játszik könnyed pontossággal, és hogy mit tesz hozzá, amitől egyáltalán kíváncsiak vagyunk rá, azt csak ő tudja. Anette Bening hasonlóan túlreprezentált, munkamániás ingatlanügynökével olyan párt alkotnak, hogy nincs miért hibáztatni a gyereküket, ha csak engesztelhetetlen megvetéssel és közönnyel képes szemlélni őket. A fehér kerítések mögött piros rózsák, egyik szomszéd nyugalmazott fasiszta tiszt, a másik oldalon poszterre kívánkozó meleg párocska. Mellesleg a tiszt és képmutatásra nevelt fiának kapcsolata nyílt utalás Oscar Wilde hírhedt szeretőjének, Bosie-nak az apjához fűződő viszonyára, csakhogy itt az apa homofóbiája végül egy megalázó jelenetbe torkollik, ám ugyanúgy ez határozza meg a végkifejletet. A film csendes tabudöntögetésének része (továbbra is hollywoodi filmről van szó), hogy a fiú, aki hosszabb időt töltött diliházban, életveszélyes apja mellett a kocsiban készít egyenleget a dílerkedésből származó jövedelméről az iskolába menet, oszló madarakat filmez; a szereplők között az egyetlen, aki tudja magáról, kicsoda, és a látszattal ellentétben teljesen szabad, és emiatt nemcsak Lester, hanem az egész film hőse. Nem ismer el magánál feljebb valót, ennyiben a film is következetes, a gyerekek a szüleiket, az alkalmazottak a feletteseiket küldik el különösebb érdeklődés nélkül a picsába. A sok ismerős részlet ellenére amit kapunk, az különös módon lényegében és hangvételében semmi eddigihez sem hasonlítható. A Broadwayn pár éve zajos sikerrel játszott új Cabaret Tony-díjas rendezője, Sam Mendes első filmjét precíz, statikusan komponált képekben, a sitcomok világából kölcsönzött, ütemesen csattanó dialógusokkal teszi elénk, ami végkicsengésében vagy már előbb könnyen összezavar, mivel minden kulcsjelenetében más irányba visz. A végén még Angeláról is kiderül, hogy nem az az egyismeretlenes egyenlet, mint amire külseje predesztinálja. És mellesleg a szóban forgó amerikai szépség sem ő, hanem az valami egészen más.

A színház - metaforikusan szólva persze - nem étterem: a jó színház nem egyszerűen az ínycsiklandozó kínálás, a szép tálalás, aztán az üres hasak teletömésének művészete. Ha már gasztronómiai párhuzamokkal próbálkozom, a néző legalábbis kukta legyen, akit értő séfek és ravaszul előkészített fűszerek fogadnak, aztán a végső nagy élményfőzeléket már magának kelljen kikevernie. Sajna, ahogy ez szokásos, ha másfelől közelítjük meg a problémát, egészen más az eredmény: egy jó vendéglátás, jó étterem természetesen színház is egyben: a tálalás balett, a pincérek sürgölődése rosszabb esetben burleszk, jobb esetben felemelő élőképek sorozata, az étkezésnek magának pedig minimum nagyoperai hatással kell bírnia: a csülök Wagnert idézze, a borsodó meg Richard Strausst.

Éljünk, Leszbia, és szeressük egymást! - kiálthatott volna föl Sappho, a leszbikus, ha nem a mindkét nem vonzalmában élő Catullus kiáltott volna föl így néhány évszázaddal később. Mindenesetre efféle lelkesedés jellemezte az Eklektika kávézó farsangi bálját, ahol jelmezbe öltözve vagy anélkül gyűlt össze mulatni a város fiatal leszbikus elitjének egy része nőmozgalmárokkal vegyesen. Az este színes volt és vidám, akár a környék, ahol a hely található, szemben a Vitkovics utca sarkán egy újdonsült férfimegőrző melegbárral. Épül, szépül belvárosunk.

´rszoba Operának hívatják magukat, legújabb előadásuk címe: Zúzalékkő és borjúmirigy, ami eleve képtelenség, és bár kétszereplős a játék, mégis négyen vannak benne. Lassú, monoton, minimalista, hosszú és a lehető leggyűlöltebb önmagunkat láthatjuk viszont benne.

Dizseri Eszter: Kockáról kockára - A magyar animáció krónikája 1948-1998