Könyv: Görgő kő (Petri György: Amíg lehet)

Egyfelől mindenki vár egy ilyen kötetet - Petri György legújabb kötetetét, egy újabb kemény, andalító fejbe rúgást, újabb váratlanul tárgyszerű látleletet arról, ami morbid a létezésben, ami kellőképpen általánosan emberinek tűnik, illetve bizonyos normatív szempontok szerint elfogadható annak. Vagy: mindenki vár, mintegy kötelezően, egy újabb öröklétbe metszeni kívánó megnyilvánulást valakitől, aki a huszadik század versírói közül nagy valószínűséggel pályázhat a magyar költő megnevezésre, ennek összes elképesztő és, mondjuk, a Móricz Zsigmond körtéri McDonald´s felől nézve meglehetősen anakronisztikusnak tűnő hozadékával együtt. Ez volna a kritikai marketingszöveg Petri kötetéhez, és e hangnemben kellene folytatnom, ha nem ugornék, hogy másról beszéljek inkább.

Ugyanis nyomasztó az ilyen várakozás, arra a nehezen meghatározható tárgyú nosztalgiára emlékeztet engem, amely 1989 után irodalmi körökben végül csöndes csalódottságként ülepedett le, hogy aztán tíz év múltán nagyjából maga alá is temesse a mondott köröket.

Legendák

A kritikus tudja, hogy az ilyen várakozás ártalmas, különösképpen árt a friss, igazi kezdetként induló olvasásnak. Ennek ellenére nem bír nem várakozni, illetve nem bír úgy olvasni, mintha előtte nem várakozott volna. A költő, ha olyan, ezt tudja, és adott esetben a kritikus orrára koppint, közli vele, hogy le van tojva mint olvasó, mert a költő - mondja a költő - egyszerűen csak költ, a maga kedvére dalolgat, a kritikus olvasson, ha akar, a maga gyönyörűségére, de ne várakozzon és ne bennfenteskedjék, ezt mondja, expressis verbis, miközben persze csak úgy tesz, mintha mondaná, valójában ugyanis miközben ezt mondja, akkor is az életművét írja, amelyről tudja, hogy életmű, s mint olyan, várakozásokból, vissza- és előretekintgetésekből építkezik. A költészet ennyiben leginkább sztahanovista nekirugaszkodáshoz hasonlítható, az egyéni izmok a kollektíva csapatmunkája, a vállalat készséges manipulációi és az állam, illetve a vezető állami erők kitüntető figyelme révén feszülnek olyan heroikusan. Akkor viszont heroikusan feszülnek, és a kollektíva (irodalom) egésze örül.

Petri pont ilyen költő: sztahanovista magánzó.

A sztahanovista magánzó romantikus hőstípus, és a magyar költő ugyancsak romantikus hőstípus, akinek a huszadik században, pontosabban a világ azon régióiban, ahol véget ért már a tizenkilencedik, és költők nem vezényelnek aknavetőket, más szerep, mint a sztahanovista magánzóé, nem kínálkozik.

Petri magyar költő lett, valamikor a hatvanas évek elején (egyszer azt mondta, hogy sosem akart csak költő lenni, de ebből elsősorban az a tanulság, hogy az lett). Úgy lett magyar költő, hogy sztahanovista magányban és szenvedésben, a Kádár-korszaktól undorodók, a meg nem alkuvók kis, lelkes kollektívájában feszítette költői izmait, nekik, velük és helyettük. Mindjárt nagy költő volt, mint Tandori Dezső, akiről ebben az utolsó kötetben, nagyon jó okkal, olyan sokszor emlékezik meg, habár ő másképpen volt mindjárt nagy költő. ´ a szerelmeket és a harcokat (a félrebaszásokat és a politikai undort) zendítette meg és újította meg intellektuális fintorokkal, Tandori viszont az intellektuális fintorokat (a hatvanas évek okosságait) újította meg valamivel, ami leginkább misztikus megvilágosodásra hasonlít. Nincs kétségem afelől, hogy ők ketten a Kádár-kori magyar irodalom legnagyobb legendái (a szó latinul olvasandót jelent). A világ nem jó és rossz írókra oszlik, hanem írókra, akiket olvasunk és mindig is olvastunk, és írókra, akiket nem olvasunk, vagy csak néha és akkor is csak rövid ideig. A legendákat olvassuk, legalábbis valaha őket olvastuk elsősorban és mindig, és attól függően lesznek nekünk legendáink, hogy ez a valahai mindig éppen mikor történt meg az ember életében, ha egyáltalán, és kivel és miért. Petri jó néhány emberrel megtörtént, illetve közösen történtek együtt. A történtek után lesz a legenda.

Ki mit tud

Az úgynevezett élő irodalmi legendák, ellentétben a fiatal írókkal, akik mindig frissek maradnak, mert mintegy mélyhűtve születnek, pontosabban egy mélyhűtő képességeivel rendelkező történelmi pillanat termékei, hosszú, szerves fejlődés eredményei, geológiai képződmények, amelyeknek legfrissebb, felső rétegében mindaddig benne dudorodik minden, ami a kezdetekkor kiemelkedésnek számított, míg egy nagyobb tektonikai mozgás újra nem rendezi a földfelszínt. De, hasonlatunknál maradva, az irodalmi legendák még az ilyen újjárendeződés után is hordják magukban a szerves maradványokat. Sőt egy idő után éppen e szerves maradványok különböztetik meg őket az örök frissektől (akiket felbontás után célszerű azonnal fogyasztani, későbbi felhasználásuk ugyanis nem kecsegtet sok jóval). A szerves maradványok ízlelgetése perverz, kifinomult ínyt és hasonlóan jellemezhető történeti tudatot kíván meg.

Petri az Amíg lehetben meghalni készül, és szerelmes, és elegáns gúnnyal mutogatja a világ politikai mocskát. A kritikus tudja, hogy Petri mindig is meghalni készült, és szerelmes volt, és mindig is elegáns gúnnyal mutogatta a világ politikai mocskát, bár a halál, a szerelem és a világ politikai mocska egy kicsit másképpen nézett ki harminc évvel ezelőtt. Másfelől a halál, a szerelem és a világ politikai mocska viszont továbbra is, mint mindig, feszítően érdekes dolgok, mondhatni a világon fellelhető öt igazán érdekes dolog közül hármat lefednek (a másik kettőt Tandori írja, el vagyunk kényeztetve). A kritikus azonban azt is tudja, hogy Petrit (mint Tandorit is) szó szerint lehet venni, név szerint, évszám, hely és napszak szerint, mert, amint legendához illik, az életanyagot, hogy Petrit idézzem, a szerves maradványokat szépen felismerhető zárványként őrzik a szövegek azoknak, akik felismerik őket. Petri tehát most meghal, szerelmes, és dühöng a világ politikai mocskán, kronológiai tekintetben az egykori kollektíva öregedő sztahanovistái és drukkerei helyett és szeme előtt.

Jón és rosszon innen

Az én kérdésem nem az, hogy jók-e ezek a versek. Különben jók, ha valaki engem kérdez, bár nem egyforma mértékben feszesek. Nem is az a kérdés, hogy Petri írt-e már nagyobb verseket azoknál, amik most ebben a kötetben megjelentek (hogy hanyatlik-e a mester, ahogy mondani szokás), hanem az, hogy mit írt meg, amikor megírta. Mi történt Petrivel, a magyar költővel, miközben az egykori ellenzéki sztahanovista kollektíva kilépett a piacgazdaságba, felívelt, kánont alkotott, majd süllyedni kezdett, nem utolsósorban saját besült várakozásainak terhe alatt?

A valamiképpen legendává vált szerzők a maguk földtörténeti korához kapcsolódnak, ahhoz a pillanathoz, amikor valaki egyszer elkezdte olvasni őket, és azokhoz a valakikhez, akik ebben a pillanatban éppen olvastak, és éppen őt olvasták. A földtörténeti jelentőségű szerzőknek sem könnyű ez, mert egy idő után küzdelmes viszonyba keverednek ezzel a pillanattal, amely halhatatlanságuk meglehetősen esetleges kezdőpontja. A kritikusnak viszont kifejezetten kellemetlen, mert miközben mások halhatatlanságában látja megőrződni saját szerves maradványait, még az életkorára is emlékeztetik közben. Eszébe jut, mikor kezdett a mondott szerző olvasásába. Eszébe jut a múló idő, a felnövő ifjúság, akikről feltételezhető, mint mindig, hogy nem tisztelik a kort és nem érdeklődnek mások maradványai iránt. A kritikus saját szerves élete, hogy lírai legyek, úgy belemosódik a háttérbe, mint a kutyaszar a járdaszegély menti földsávba tavaszi olvadáskor.

Ez volna a hic salta pillanata: el kell-e felejteni Petrit, vagy átér a túlsó partra? Megéri-e a következő tavaszt benne a nyom? A kritikus, aki gyermekkorától fogva, a születés véletlene folytán történetesen beleszövődött a legendába mint olvasó, és úgy tekint a romantikus költőre, ahogyan csak a korabeliek tudnak, akiknek körében és mintegy helyettük élt és írt, erre nem tud válaszolni. Hogy éppen így éljenek vagy írjanak-e helyettünk, egyre kevésbé tűnik releváns kérdésnek, noha a magam részéről még van rá válaszom, mivel eme hedonisztikus cinizmus, fölényes fegyelmezetlenség és intellektuálisan magas nívójú undor emlékeztet egy korra, néhány szép és néhány szörnyű igazságra, valamint alapvető gyermeknevelési, pályaválasztási és családmenedzselési tévutakra.

Rejtélyes folyamatok indulnak el, a világ nagy körforgása, ahogy szelíden a bomlást nevezni szokás, szétmossa és összekeveri a geológiai rétegeket, lassan címkézni kell majd őket tárlatvezetéshez, közben pedig a szövegek, félsorok, rímek vagy hasonlatok kioldódnak az eredeti kötésből és elindulnak a nyelvben. Ezt kéne megérni. Tenni nincs mit, mert az irodalmi várakozás hatálya erre nem terjed ki, a legendának nincs ehhez köze. Tetten érni az ilyesmit pedig úgysem lehet.

Babarczy Eszter

Magvető, 1999, 1290 Ft