A zenekar története a kilencvenes évek elején, Manchesterből startol, kezdetben a The Rain fedőnév alatt: a főkolompos Noel Gallagher kivételével benne volt mindenki a későbbi sikercsapatból. Noel, a gitáros az öccsét, az énekes Liamet kívánta megnézni a csapatban, amit aztán annyira rossznak talált, hogy inkább felajánlotta: beszáll, és kiemeli őket az ismeretlenségből, viszont magának kéri a dalszerzés, a szövegírás és a főbb döntések jogát. S lőn, mindjárt Oasisre kereszteli át a zenekart.
Az első két év koszos angol klubokban és a próbateremben éri őket, de már az első - ´93-ban rögzített - demójuk alapján leszerződteti őket a Creation Records. Néhány kislemezzel indítanak, s ezek hallatlan pezsgést eredményeznek országszerte, így ´94-es Definitely Maybe című debütalbumuk már megjelenése pillanatától óriási sikernek mondható: első lemezként ez fogy a leggyorsabban és a legnagyobb példányszámban a szigetország történetében. A kvintett az ekkoriban kibontakozó britpopmozgalom - amely ugye a hatvanas évek angolszász gizárzenéit hasznosította újra kétes minőséggel - vezetője lesz (mögötte a Supergrass, a Blur, a Pulp estébé), majd egy új dobos csatasorba állítását követően már 1995-ben megjelenteti második albumát, a (What´s The Story) Morning Glory?-t. Ez az anyag az előzőhöz képest is megdöbbentő eredményeket szül, az Oasis uralja a listákat, megállíthatatlanul fogynak a kislemezei, ráadásul jól kiválasztott klipjeivel az USA-ban is megveti lábát. Alig egy év múlva a Knebworthben tartott nyári koncert minden idők leggrandiózusabb szabadtéri eseményeként vonul be az angolok zenetörténelmébe. Az együttest megkerülni ekkor már képtelenség: eredményei révén a Beatles óta a legsikeresebb angol gitárzenekar.
A dolog egyetlen szépséghibája az, hogy a valóban páratlannak mondható és szélsebes karrier okára a társaság muzsikája önmagában képtelen magyarázatot adni. Az Oasis első két nagylemeze tartalmaz két-három igazán megragadó dalt, a többi viszont - bár gondosan megírt és hangszerelt popzene - nem hagy nyomot, legfeljebb jó-átlagos. Nem beszélve arról a tényről, amely szerint Noel, a kizárólagos dalszerző egész szövegsorokat, akkordmeneteket, tucatnyi zenei ötletet nyúlt le a Beatlestől, és Liam hangja is John Lennont (meg affektálásában Johnny Rottent) idézi erősen. A nagy előadók témáihoz a kelleténél kevesebb egyéni dolgot bírtak hozzátenni. Ezzel együtt hazájában egészen elképesztő médiafelhajtás vette körül a zenekart: a brit sajtó a kezdettől kaserolta, és sikerült is megteremtenie a kilencvenes évek ízig-vérig angol legendáját. Több helyütt - rendesen elvetvén a sulykot - simán a Beatles mellé helyezték zenetörténeti jelentősége okán, Noelt az évtized dalszerzőjeként volt szokás emlegetni (a csapat keményen elkötelezett rajongóinak heves egyetértésével), majd nyilatkozatháborút szítottak az Oasis és a britpop második befutója, a Blur között. A Gallagher fivérek botrányaikkal váltak a szóbeszéd és a bulvárlapok kedvelt tárgyává: nyilvános helyeken ütötték-verték egymást, akadt pár drogafférjük és attitűdjükből adódóan számlálhatatlan arrogáns nyilatkozatuk. Ezekben előszeretettel anyázták a többi zenekart, míg önmagukról előszeretettel hangoztatták, hogy népszerűbbek Jézus Krisztusnál. Tony Blair miniszterelnök is a rajongójuknak vallotta magát, így lettek igazi proliként új working class herók. Leginkább ez így együtt vonta maga után azt a cseppet perverz jelenséget, miszerint Oasis-dalokat a legélvezetesebb énekelnie a pubokból kitámolygó jónépnek.
A temérdek belső viszály miatt többször a feloszlás szélére kerül a csapat, megszakítják nagy amerikai turnéjukat is. Noel gitározik a Chemical Brothers-féle listavezető Setting Sun és az X-akták filmzenelemez egy-egy dalában, aztán ´97-ben végül összehozzák a harmadik nagylemezt. A felhajtás kisebb körülötte, kisebb példányszámban is fogy, noha a Be Here Now csekélyebb mértékben tüntet hasonlóságokkal (igaz, a lemezcím az Oasist amúgy nem kedvelő George Harrison 1973-as daláéval egyezik), másrészt messze a zenekar legmeggyőzőbb anyaga. A U2-val közös stadionturné következik, majd ´98-ban visszavonulnak egy időre a foci-vb-t nézni, és az évet a kislemezeik B oldalaiból szerkesztett - mérsékelten érdekes - válogatással (The Masterplan) bekkelik ki.
1999 során kilép Bonehead gitáros, valamint Paul McGuigan bőgős; a friss lemezen még ők hallhatók, ám az új fotókon már Gem Archer és Andy Bell feszít. Ez az első olyan Oasis-korong, amely nem éri be pusztán a korábban már olyannyira bevált recept alkalmazásával. Az én kazettám sajnos nem árulja el, hogy ki a felelős érte, de a valóban működő új tételek savát-borsát éppen az újfajta hangszerelés, a samplerek, billentyűsök, kórusok elegáns alkalmazása jelenti. Izgalmasabbak az alapok, de szó sincs a korábban pletykált tánczenésítésről, ehelyett (néhol himnikussá hizlalt) balladák garmadája hallható. Ezek többsége a korábbiaknál érettebb, érzelemdúsabb tétel, az Oasistől szokatlanul hangulatos darab; sajnálhatjuk ugyan, hogy rendre bele-belerondít a képbe néhány halványabb dalocska, ám összességében ez egy kellemes hallgatnivaló. Nem több, nem kevesebb.
- greff -
Sony, 2000
