Fotó: Vissza a városokba (Atelier Lotte Jacobi, Berlin-New York)

szerző
Vízer Balázs
publikálva
2000/10. (03. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Lotte Jacobi egy a sok német művész, értelmiségi közül, akiknek sikerült még a második világháború kitörése előtt az Egyesült Államokba menekülniük, és ott (is) karriert csinálniuk. Ám nem csupán egy a sok közül - műve különbözteti meg nyilván. Elsősorban mint kiváló portréfotóst és sokszínű újítót ismerik világszerte. Munkásságát most mi is megismerhetjük.

Lotte Jacobi egy a sok német művész, értelmiségi közül, akiknek sikerült még a második világháború kitörése előtt az Egyesült Államokba menekülniük, és ott (is) karriert csinálniuk. Ám nem csupán egy a sok közül - műve különbözteti meg nyilván. Elsősorban mint kiváló portréfotóst és sokszínű újítót ismerik világszerte. Munkásságát most mi is megismerhetjük.

Hogy a képeit megnézhessük, Kecskemétre kell utaznunk - hacsak nem vagyunk odavalósiak -, ami több szempontból is megéri, amennyiben nem eszünk a helyi kocsonyából. A város szép, a terek tágak, az emberek kedvesek, a Magyar Fotográfiai Múzeumba pedig egyszer úgyis el kell menni. A múzeum és a Goethe Intézet közös szervezésében létrejött, 70 évnyi pályafutás krémjét felölelő kiállítás nem aprózódik el, és főleg egy dologra koncentrál: a két világháború közti Berlinre, a város szellemi életére és annak későbbi kisugárzására.

A Jacobi család jó nevű berlini fényképészdinasztia volt, amelynek Lotte már a negyedik generációját képviselte. A családi legenda szerint őse még magától a feltaláló Daguerre-től vásárolta felszerelését és működési engedélyét úgy 1840 körül, tehát a fiatal lánynak volt mire alapoznia karrierjét (az egyik ős, Sigismund Jacobi néhány munkájának másolata is látható a kiállításon). ´ azonban inkább színésznő akart lenni. Amikor erről végre letett, és a családi foglalkozás mellett maradt, már megvolt a saját témája. A kor Berlinje ezernyi irodalmi és képzőművészeti alkotásból, Fassbinder Alexanderplatzából, ha máshonnan nem is, de a Liza Minelli-féle Kabaréból mindenkinek ismerős kell hogy legyen. A város nyüzsgő művészeti és éjszakai élete hálás téma, és Jacobinak jó szeme volt ahhoz, hogy a lényegét megragadja. A húszas-harmincas éveknek volt ugyanis valami különös, egyedi textúrájuk, anyagszerűségük, amely még a fotókon is erősen átüt, és ezt nem csak a korabeli divat, frizurák és smink adja. August Sander, a mindenkori német fotográfia legzseniálisabb - szintén menekülésre kényszerült - alakja, aki egy Menschen des 20. Jahrhunderts című könyvben tervezte bemutatni a teljes német társadalmat, kitűnően tudta a kifinomultságnak és az elnagyoltságnak, durvaságnak ezt a keverékét visszaadni.

Lotte Jacobi azonban kevésbé volt ambiciózus, és csak Berlinre összpontosított. Fotóalanyai színészek, táncosok és más előadók, valamint az irodalmi élet számára fontosabb alakjai voltak. Bár sok név biztosan nem lesz ismerős - nem is kell, hogy az legyen -, láthatjuk Thomas Mann és gyermekei, Klaus és Erika portréit, a rendező René Claire-t, a később Amerikában is játszó Lotte Lenyát, Marc Chagallt a lányával és másokat bőven. A színészek arcát nézve megérthetjük, hogy mitől is volt híres a berlini színház és kabaré világa. Karl Valentin és Lisl Karlstadt komikus kettőse - Jacobi mestere volt a kettős portréknak -, ahol a férfi komoly képpel könyököl a mosolygó nő feje tetejére, egyszerre mutatja be szakmájukat, egymáshoz fűződő kapcsolatukat, de azt is látjuk, hogy milyen kopott a férfi ruhája, és azt is sejthetjük, hogy mi fog vele történni, miután a barna- és feketeingesek hatalomra kerülnek. Ha valakiket, akkor Bertold Brechtet, Kurt Weilt hiányolnánk erről a palettáról, de nem árt tudni, hogy egy 15 000-es gyűjteményből kellett a szervezőknek válogatniuk, így természetesen sok mindenről le kellett mondani.

Jacobi 1935-ben emigrált az Egyesült Államokba, és nővérével menten stúdiót (atelier) alapított New Yorkban. Újvilági sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy az akkor már médiasztárnak számító Albert Einstein egy, a Life magazin számára készülő, róla szóló cikkhez csak Jacobi képeit engedte közölni. A New York-i fotók nem sokban térnek el a berliniektől - néha az embernek a kisbetűs részt is el kell olvasni a képaláírásnál, hogy rájöjjön, hol készült az adott kép -, talán csak a lendületük veszett el valahol útközben. Itt is írókat, zenészeket, táncosokat látunk - meg Albert Einsteint -, és megjelennek példaképei és kollégái is a fotográfia világából: Alfred Stieglitz, Edward Steichen, Moholy-Nagy és Berenice Abbott. "Csak azt fényképezem, amit látok; stílusom azonos azzal az emberrel, akit fényképezek" - írta Jacobi, és ez tényleg nem üres, noha jól hangzó frázis. Alanyait tényleg hagyja "beszélni", főszereplők a szemek, a szemöldök, a száj vagy a fejtartás, amihez minimális kelléktár járul, legfeljebb egy cigaretta, és szinte semmilyen észrevehető háttér. Itt van például Karen Hornet, a hidrogénszőke New York-i pszichiáter, aki kis fémcsipesszel szívja cigarettáját - ki lenne a betege, ki betegedne bele?

Berlin-New York és persze Moszkva, illetve a szovjet birodalom határvidékei, Üzbegisztán, Kazahsztán. Az itt készült képek talán kicsit kilógnak az alapkoncepcióból, de pont azt mutatják meg, hogy mire volt még képes a művész. Csakúgy, mint a nem portré jellegű fotók Berlinből: az utcaképek, az állatkerti jegesmedve vagy a tánctanulmányok. Bár a kiállításon nem látható ilyen munka, Jacobi kísérletezett a fotogram, vagyis a fényképezőgép nélküli fényképezés egyik válfajával. New Yorkot elhagyva, végül New Hampshire egyik csendes vidékén telepedett le, ahol 93 évesen halt meg, éppen tíz éve.

Vízer Balázs

Kecskemét, Katona József tér 12.; megtekinthető 2000. április 9-ig

szerző
Vízer Balázs
publikálva
2000/10. (03. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...