Színház: Felejthető falatok (Ezeregy Szindbád - Stúdió K)

szerző
Deutsch Andor
publikálva
2000/7. (02. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A színház - metaforikusan szólva persze - nem étterem: a jó színház nem egyszerűen az ínycsiklandozó kínálás, a szép tálalás, aztán az üres hasak teletömésének művészete. Ha már gasztronómiai párhuzamokkal próbálkozom, a néző legalábbis kukta legyen, akit értő séfek és ravaszul előkészített fűszerek fogadnak, aztán a végső nagy élményfőzeléket már magának kelljen kikevernie. Sajna, ahogy ez szokásos, ha másfelől közelítjük meg a problémát, egészen más az eredmény: egy jó vendéglátás, jó étterem természetesen színház is egyben: a tálalás balett, a pincérek sürgölődése rosszabb esetben burleszk, jobb esetben felemelő élőképek sorozata, az étkezésnek magának pedig minimum nagyoperai hatással kell bírnia: a csülök Wagnert idézze, a borsodó meg Richard Strausst.

A színház - metaforikusan szólva persze - nem étterem: a jó színház nem egyszerűen az ínycsiklandozó kínálás, a szép tálalás, aztán az üres hasak teletömésének művészete. Ha már gasztronómiai párhuzamokkal próbálkozom, a néző legalábbis kukta legyen, akit értő séfek és ravaszul előkészített fűszerek fogadnak, aztán a végső nagy élményfőzeléket már magának kelljen kikevernie. Sajna, ahogy ez szokásos, ha másfelől közelítjük meg a problémát, egészen más az eredmény: egy jó vendéglátás, jó étterem természetesen színház is egyben: a tálalás balett, a pincérek sürgölődése rosszabb esetben burleszk, jobb esetben felemelő élőképek sorozata, az étkezésnek magának pedig minimum nagyoperai hatással kell bírnia: a csülök Wagnert idézze, a borsodó meg Richard Strausst.

A Stúdió K-ban az Ezeregy Szindbádot úgy játsszák, hogy közben étellel kínálnak, illetve úgy kínálnak, hogy közben zene szól, és a szokásosnál háremhölgyszerűbb pincérek hangosan beszélnek egymáshoz, mesélnek, sőt reflektorok irányulnak rájuk. A jól helyezkedők bort kapnak a kebabhoz, a leghátsó sorban üldögélő túlságosan szelídeknek pedig alig jut egy kis száraz bakhlavavég. Az előadás kocsmában játszódik, ahol Szindbád a főszakács, és a vendégek is Szindbádok: mindegyikük elmesélheti egy-egy történetét, melyhez az előbb már emlegetett pincérlányok szolgáltatják a statisztériát.

Arra tippelek, hogy a menü nem más, csupán színházi eszköz: Szőke Szabolcs pedig azért főzte ki az egészet, hogy felszámolja az előadás színházi jellegét. Oldani akart, megbontani a nézők védekezésre beállt, egyenletesen záródó sorait; azt akarta, hogy ne legyen kötelező folyamatosan és áhítatosan figyelni a színpadot: inkább töredékek, hangulatdarabok, képrészletek maradjanak az estéből, mint a történet, ami úgysincs. Nemcsak az ételosztás és leszedés betétszámai jelezték ebbéli igyekezetét: magát a történést is - ami azért a nézőktől jól elválasztott, jól megvilágított térben zajlott - valószínűleg szándékosan alakította ilyen döcögősre. Egy színházi előadás esetében kötelező tartani a ritmust: itt, a színháziatlanítani igyekezett kocsmában természetes is lehetett volna a sok lelassulás és újbóli nekirugaszkodás - ez az egész széteső szerkezet.

Hasznos dolog kívülről érkezni egy szakmába: az amatőr mindig tud olyanokat kérdezni, amire egy régi szakember készpénznek veszi a választ, és nem törődik vele. Szőke Szabolcs zenész (és a zene kétségkívül egész este csodajó), még akkor is, ha rendezett már két nagyszerű előadást ugyanebben a pincében. Most a maga naiv módján új irányból fogott neki, a színháztalan színházzal próbálkozik. ´ maga jó példával jár elöl: szakácsot alakít, aki az öreg Szindbád. Nem színészkedik, nem alakít, civilként, szakácsként, játékmesterként van jelen - és ő a legjobb.

A többiek sajnos túl rég gyűrik az ipart, és nem bírnak nem színészek lenni, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy kilógnak az előadásból. A rendező talán nem formálni akarta a társulat tagjait, hanem hagyta, hogy a figurák alkalmazkodjanak azokhoz, akik játsszák őket: ez a megengedő direktorkodás illhetne az egész előadás keletiesen elomló, lustácska hangulatához, de inkább az következik belőle, hogy a színészek saját régi, unalmas színészi manírjaiknál maradnak: Dió legfeljebb diós, Nádasi László csupán alapjáraton szokásos Nádasi és így tovább. Mindegyik Szindbád csak a saját magánszámára figyel: a fogások sorrendje véletlenszerűnek és összefüggéstelennek tűnik. Pedig mindegyik szomorú mese. Kettő a repülésről és az ezt követő zuhanásról szól, a másik kettőben is kiűzetés, száműzetés a vég, még ha kellemesen kacér nőkkel kezdődött is.

Jó lehetne ez az egész, elvégre a legfontosabb testi dolgok (étel, nők, versek) kellemetlenségei és a belőlük származó mégis-melankólia épp olyasmi, ami hagyományosan Szindbádok tálalásában a legízletesebb. Mégsem működik: a legfontosabb, a hangulat hiányzik belőle, mert az nem épül össze az epizódokból. Így csupán néhány szép - teátrális - kép marad belőle (ahogy az egyik maszkos halálfi birkózik az egyik Szindbáddal, vagy az, amikor az öreg szakács végül maga is elővesz egy fura hangszert, és egyedül, csendben zenélni kezd), amikor a közönség végül feltápászkodik, és átül a büfébe, hogy egyen még egy padlizsánkrémes szendvicset, mielőtt hazaindul.

Deutsch Andor

Ezeregy Szindbád - Hólyagcirkusz Társulat a Stúdió K-ban; írta, zenéjét szerezte és a látványt tervezte: Szőke Szabolcs; szereplők: Szabó Domokos, Spilák Lajos, Szőke Szabolcs, Nádasi László, Rácz Attila, Dióssi Gábor, Homonnai Katalin, Enyedi Éva, Horváth Ágnes, Palya Beáta, Spilák Balázs és Spilák Benjámin; zenészek: Monori András, Szalai Péter; jelmez: Kovács Margit; világítás: Fodor Gergely

szerző
Deutsch Andor
publikálva
2000/7. (02. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...