Lemez: Mégiscsak, megint (Spain: She Haunts My Dreams)

  • 2000. március 9.

Zene

"Késő éjjel, a koncert után megkerestem a szállodában. Fellifteztem, aztán bekopogtam. Az egyik muzsikus nyitott ajtót. Tiszta füst volt a szoba, mindenütt whiskys-, gines- és vodkásüvegek. Ajaj, kérdezte a pasas, csak nem dzsesszzenész akarsz lenni? Mire én: de igen, igen. Nézz szét, folytatta, így akarod végezni te is? És én azt feleltem: igen."
"Késő éjjel, a koncert után megkerestem a szállodában. Fellifteztem, aztán bekopogtam. Az egyik muzsikus nyitott ajtót. Tiszta füst volt a szoba, mindenütt whiskys-, gines- és vodkásüvegek. Ajaj, kérdezte a pasas, csak nem dzsesszzenész akarsz lenni? Mire én: de igen, igen. Nézz szét, folytatta, így akarod végezni te is? És én azt feleltem: igen."Szeretem ezt a történetet újra és újra elolvasni, és szeretem most idemásolni. Charlie Haden mesélte az Option magazin négy évvel ezelőtti számában; arról esett szó, hogy miként hatott rá Stan Kenton, tizenhat éves korában. Akkoriban derült ki, hogy a dzsesszről fog szólni az élete, az éneklésről le kellett tennie, megsérültek a hangszálai egy betegség során. A többit ugye tudjuk - a világirodalom egyik legismertebb bőgőséről több mint négyszáz lemez vall, a saját ügyein túl Paul Bley, Ornette Coleman, Pat Metheny, Keith Jarrett, Paul Motian, Jan Garbarek estébé estébé felvételein. És különben is: ennek a cikknek nem Charlie-ról kell szólnia, hanem a fiáról.

Négy gyermeke született Hadennek: Rachel, Petra és Tanya hármas ikrekként 1971-ben, és Josh, előttük három évvel. A lányok a That Dog zenekarba pakolták az apait, Josh a Spainbe: végre helyben vagyunk. Persze, ahogy illik, mindent megtett, hogy még tévedésből se a papája után ítéljék meg: kerülte a bőgőt, és kerülte a dzsesszt, Treacherous Jaywalkers néven előbb punkrockot játszott. Más kérdés, hogy édesapja mélyen egyetértett ezzel: azt tartotta, hogy a nyolcvanas évekre megfáradt a dzsessz, újabb dolgok inkább az alternatív rockzenekaroktól várhatók.

Hát így. Szóval Josh úgy kezdte, hogy Pat Methenytől kapott gitárjával Los Angelesben a Minutemen, a Black Flag és a Meat Puppets modorában játszott, míg rá nem unt, hogy csupán a düh inspirálja dalait.

Nem is tudom, hány év telt el, miután feloszlatta a zenekart. Irodalmat és filozófiát tanult az egyetemen, és cseppet sem forszírozta, hogy összehozzon egy másikat. Abban az időben, a kilencvenes évek elején járunk, úgy emlékszem, finomabb hangot ütött meg egy csomó durvulós zenekar, de Joshon az apja vére is átüthetett: azt tartani a zenéről, hogy az nem kevesebb, mint a művészet és az élet maga. Aztán beleszeretett egy lányba, és amikor megszakadt, onnantól annyi, onnantól mindennek vége lett, vagyis megszülettek a Spain első dalai. "Álmomban egy forgalmas utcán sétáltam -így Josh -, hozzám lépett egy ember, megérintette a vállam, és azt mondta, legyen a zenekarod neve Spain."

Ken Boudakian és Merlo Podlewski gitáros + Evan Hartzell dobos állt mögé, ők láthatók e képen, noha ma Evan posztján Joey Waronker hallható. The Blue Moods of Spain címmel jött ki az első album ´95-ben, de túl érzékenynek, túl nagyszerűnek bizonyult ahhoz, hogy normális ismertséget teremtsen nekik. Mondhatni, csak Wim Wenders csapott le (The End of Violence), úgy két évvel ezelőtt. És most, tessék, itt van a második lemez, és furcsa mód nálunk is kapható a boltokban.

*

Ez a She haunts my dreams talán kevésbé artisztikus a The Blue Moods...-nál dzsesszes felhangokban és terjedelmekben is szordínósabb, de ez végül is tökmindegy: arra kiválóan alkalmas, hogy rajtaütésszerűen beleszerethessünk. Szomorkás, fáradt szerelmes dalokat hallhatunk megint, a hangszereket is mintha csak éppen megérintenék. Meglehet, Joshnak kicsit nyafizós a hangja, de a borotvaélen innen, és szokható könnyedén.

A Spain zenéje nem sorolható be a mostanában hallható gitárzenék közé, és ez jó, nagyon. Ahogyan a blueszal és a countryval bánik, az nekem a Cowboy Junkiest idézi: megvan benne a merre, és megvan a honnan. Charlie Haden különösen büszke a fiára, azt gondolom. Josh zenéje éppen annyit tud a füstről meg a whiskyspoharakról, mint Stan Kenton szobája abban a szállodában. No és a Haden família mégiscsak valami countryféleséget játszik, megint.

Marton László Távolodó

Restless/BMG, 1999

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.