Négy gyermeke született Hadennek: Rachel, Petra és Tanya hármas ikrekként 1971-ben, és Josh, előttük három évvel. A lányok a That Dog zenekarba pakolták az apait, Josh a Spainbe: végre helyben vagyunk. Persze, ahogy illik, mindent megtett, hogy még tévedésből se a papája után ítéljék meg: kerülte a bőgőt, és kerülte a dzsesszt, Treacherous Jaywalkers néven előbb punkrockot játszott. Más kérdés, hogy édesapja mélyen egyetértett ezzel: azt tartotta, hogy a nyolcvanas évekre megfáradt a dzsessz, újabb dolgok inkább az alternatív rockzenekaroktól várhatók.
Hát így. Szóval Josh úgy kezdte, hogy Pat Methenytől kapott gitárjával Los Angelesben a Minutemen, a Black Flag és a Meat Puppets modorában játszott, míg rá nem unt, hogy csupán a düh inspirálja dalait.
Nem is tudom, hány év telt el, miután feloszlatta a zenekart. Irodalmat és filozófiát tanult az egyetemen, és cseppet sem forszírozta, hogy összehozzon egy másikat. Abban az időben, a kilencvenes évek elején járunk, úgy emlékszem, finomabb hangot ütött meg egy csomó durvulós zenekar, de Joshon az apja vére is átüthetett: azt tartani a zenéről, hogy az nem kevesebb, mint a művészet és az élet maga. Aztán beleszeretett egy lányba, és amikor megszakadt, onnantól annyi, onnantól mindennek vége lett, vagyis megszülettek a Spain első dalai. "Álmomban egy forgalmas utcán sétáltam -így Josh -, hozzám lépett egy ember, megérintette a vállam, és azt mondta, legyen a zenekarod neve Spain."
Ken Boudakian és Merlo Podlewski gitáros + Evan Hartzell dobos állt mögé, ők láthatók e képen, noha ma Evan posztján Joey Waronker hallható. The Blue Moods of Spain címmel jött ki az első album ´95-ben, de túl érzékenynek, túl nagyszerűnek bizonyult ahhoz, hogy normális ismertséget teremtsen nekik. Mondhatni, csak Wim Wenders csapott le (The End of Violence), úgy két évvel ezelőtt. És most, tessék, itt van a második lemez, és furcsa mód nálunk is kapható a boltokban.
*
Ez a She haunts my dreams talán kevésbé artisztikus a The Blue Moods...-nál dzsesszes felhangokban és terjedelmekben is szordínósabb, de ez végül is tökmindegy: arra kiválóan alkalmas, hogy rajtaütésszerűen beleszerethessünk. Szomorkás, fáradt szerelmes dalokat hallhatunk megint, a hangszereket is mintha csak éppen megérintenék. Meglehet, Joshnak kicsit nyafizós a hangja, de a borotvaélen innen, és szokható könnyedén.
A Spain zenéje nem sorolható be a mostanában hallható gitárzenék közé, és ez jó, nagyon. Ahogyan a blueszal és a countryval bánik, az nekem a Cowboy Junkiest idézi: megvan benne a merre, és megvan a honnan. Charlie Haden különösen büszke a fiára, azt gondolom. Josh zenéje éppen annyit tud a füstről meg a whiskyspoharakról, mint Stan Kenton szobája abban a szállodában. No és a Haden família mégiscsak valami countryféleséget játszik, megint.
Marton László Távolodó
Restless/BMG, 1999
