lemez - JOHN 5: REQUIEM

  • Kovács Bálint
  • 2008. október 23.

Zene

Egy John 5-ról szóló kritikát nem árt azzal kezdeni, hogy tisztázzuk: ő volt Marilyn Manson gitárosa. Õ persze nyilván szeretné, ha néhány szólólemez és pár illusztris rocker melletti vendégszereplés után már önmagát adná el a név, de, hogy rögvest az elején el is oszlassuk a kételyeket: erre valószínűleg a büdös életben nem fog sor kerülni.
Egy John 5-ról szóló kritikát nem árt azzal kezdeni, hogy tisztázzuk: õ volt Marilyn Manson gitárosa. Õ persze nyilván szeretné, ha néhány szólólemez és pár illusztris rocker melletti vendégszereplés után már önmagát adná el a név, de, hogy rögvest az elején el is oszlassuk a kételyeket: erre valószínûleg a büdös életben nem fog sor kerülni. Mi tagadás, Ötös János sosem lesz egy Van Halen - még ha elsõsorban nem is a hangszeres tudás hiányzik hozzá. Azzal azonban, hogy alaposan megtanulta, mikor melyik húrt kell lefogni melyik bundon, nem mondhatni, hogy egyedül lenne a lelkes Steve Vai-utánzók között. Reméljük, hamarosan a pénze is elfogy, hogy azzal se emelkedjen ki a hangoskodó tömegbõl, hogy neki futja a stúdió órabérére, a többieknek meg, hála az égnek, nem. Persze 2008-ban instrumentális lemezt kiadni nagy bátorságra vall, ezért akár tisztelhetnénk is John Loweryt, alias John 5-ot - ha nem lennénk szkeptikusak, és cserélnénk rögvest a bátorság szót hülyeségre vagy még inkább oltári nagy egóra.

A gitárlemezek közönségét egyébként is nehéz elérni: egyik része öreg róka, akiknél esélyes, hogy külön polc van otthon a bakeliten kiadott Satriani-összesnek - az õ acélszívüket aligha dobogtatja meg a magát hajdan Antikrisztusként aposztrofáló Manson egykori szárnysegédje. Másik része pedig a Guitar Hero-nemzedék: ám, fájdalom, valamiért õk is inkább a régi idõk ikonjaira buknak. De tekintsünk is el rögvest a közönség felbecsülésétõl - alighanem Johnny boy sem tett másként. Dalairól aligha gondolhatta ugyanis, hogy más számára is élvezetesek lesznek - mert az még rendben van, ha egy gitáros ki akar próbálni mindent az idegesítõ prüntyögéstõl egészen a countrys hülyéskedésig, de hogy a végeredményt, az egységességet csak az unalmasságban felmutató, 10 számra osztott gitárnyûvést rajta kívül aligha hallgatja végig ébren és jókedvûen más, arra akár fogadásokat is lehetne kötni.

60 Cycle Hum, 2008

** alá

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.