Egy John 5-ról szóló kritikát nem árt azzal kezdeni, hogy tisztázzuk: õ volt Marilyn Manson gitárosa. Õ persze nyilván szeretné, ha néhány szólólemez és pár illusztris rocker melletti vendégszereplés után már önmagát adná el a név, de, hogy rögvest az elején el is oszlassuk a kételyeket: erre valószínûleg a büdös életben nem fog sor kerülni. Mi tagadás, Ötös János sosem lesz egy Van Halen - még ha elsõsorban nem is a hangszeres tudás hiányzik hozzá. Azzal azonban, hogy alaposan megtanulta, mikor melyik húrt kell lefogni melyik bundon, nem mondhatni, hogy egyedül lenne a lelkes Steve Vai-utánzók között. Reméljük, hamarosan a pénze is elfogy, hogy azzal se emelkedjen ki a hangoskodó tömegbõl, hogy neki futja a stúdió órabérére, a többieknek meg, hála az égnek, nem. Persze 2008-ban instrumentális lemezt kiadni nagy bátorságra vall, ezért akár tisztelhetnénk is John Loweryt, alias John 5-ot - ha nem lennénk szkeptikusak, és cserélnénk rögvest a bátorság szót hülyeségre vagy még inkább oltári nagy egóra.
A gitárlemezek közönségét egyébként is nehéz elérni: egyik része öreg róka, akiknél esélyes, hogy külön polc van otthon a bakeliten kiadott Satriani-összesnek - az õ acélszívüket aligha dobogtatja meg a magát hajdan Antikrisztusként aposztrofáló Manson egykori szárnysegédje. Másik része pedig a Guitar Hero-nemzedék: ám, fájdalom, valamiért õk is inkább a régi idõk ikonjaira buknak. De tekintsünk is el rögvest a közönség felbecsülésétõl - alighanem Johnny boy sem tett másként. Dalairól aligha gondolhatta ugyanis, hogy más számára is élvezetesek lesznek - mert az még rendben van, ha egy gitáros ki akar próbálni mindent az idegesítõ prüntyögéstõl egészen a countrys hülyéskedésig, de hogy a végeredményt, az egységességet csak az unalmasságban felmutató, 10 számra osztott gitárnyûvést rajta kívül aligha hallgatja végig ébren és jókedvûen más, arra akár fogadásokat is lehetne kötni.
60 Cycle Hum, 2008
** alá
