A hatvanas-hetvenes évek soul- és funkylemezeiből hármat szoktak minden idők legjei közé sorolni a szaklapok. A Live At The Apollo című James Brownt, a What's Going On című Marvin Gaye-klasszikust és a Sly & The Family Stone-tól a pszichedelikus alapműnek tekintett There's A Riot Goin' Ont. Ha szükséges lenne kapcsolatot teremteni a három lemez között, akkor a fekete polgárjogi mozgalmakra gyakorolt hatásukat említeném, de ettől most - e szolid lemezismertető keretében - inkább eltekintenék. Azt ugyan nem hallgathatom el, hogy a There's A Riot Goin' On nem annyira zeneileg tűnik ki a Family Stone-életműből, mint inkább a kesernyésebb mentalitásával: 1971-ben sajnos már nem volt helye az olyan élcelődésnek, mint a korábbi "Don't Call Me Nigger, Whitey / Don't Call Me Whitey, Nigger".
A Sly & The Family Stone-t Sly Stone (polgárilag: Sylvester Stewart) rádiós dj és producer hozta össze 1967-ben, San Franciscóban. Akkoriban a hippikultúra virágzott azon az égtájon, és a Stone családot is hippizenekarként tartották számon, derűsen összeboruló fehér és színes bőrű tagjaival. Ez a "multikulturalizmus" a zenekar repertoárjában is jelen volt, nagyokat szippantva a dzsesszből, soulból, pszichedelikus rockból - mindabból tehát, ami fontos volt akkoriban. Nem mondom, mást is szívtak, s ebből némi kellemetlenség is támadt: például gyakran lekésték a koncertjeiket; egy angol turnét történetesen úgy csináltak végig, hogy közben egyszer sem lép(het)tek fel. A hetvenes évek közepéig húzták így, mikor is Sly Stone inkább szólókarrierről álmodott, de a kokain a margóra sodorta, s innentől legfeljebb vendégként tünedezett fel George Clinton vagy Bobby Womack oldalán. Úgyhogy amikor a Sly & The Family Stone-t 1993-ban a Rock & Roll Hall Of Fame-be iktatták, lényegében már csak múlt időben ünnepelték a nevét. (Emlegetni persze gyakran kellett, amiként feldolgozni is, tessenek csak meghallgatni az Everybody Is A Start a Fishbone-tól.)
Tíz évről és benne tíz albumról beszélünk tehát - annak tükre a The Essential Sly & The Family Stone című válogatás. Ez a családi album nem csak azt dokumentálja, hogy a szárba szökkenő funky mezején valóban úttörő tetteket követett el ez a zenekar, hanem azt is, hogy jobb pillanataiban egy másik - egy elborultabb-fordulatosabb - nyelven is remekelt: azon történetesen, amit Frank Zappa kezelt a legplasztikusabban. Mit mondjak még? Aki úgy gondolja, most egy csapásra bespájzolhatja a három "alaplemez" - a Stand!, a There's A Riot Goin' On és a Fresh - számainak a kétharmadát, és még jut a többiről is, ami igazán kedvező arány. Ez jó. És én azt hiszem, ennél a két óránál valójában nem is kell több Sly & The Family Stone. Hiszen akiket ma nem különösebben foglalkoztat a történelmi jelentősége, harminc év múltán csak módjával hallhatják revelánsnak a dalait, s talán azt sem értik igazán, hogyan keveredett James Brown és Marvin Gaye társaságába a zendülésével. Ebből a nézetből pedig - ha úgy tetszik, némi kritikai éllel - a Sly & The Family Stone "lényege" pont elég.
Marton László Távolodó
Sony,2003
