„Kinek hiányzik ez a melankólia?” – kérdezte ismerősöm a koncert előtt, pedig a kanadai zenész bonyolultabb eset. Miközben dalaiban az érzékenység dominál, megszólalásaira ez korántsem jellemző. Általában mindent poénra vesz, és történetei hallatán a melankólia az utolsó, ami eszünkbe jut. Ezért a legizgatóbb kérdés most is az volt, hogy e humor mellett hogyan tudnak érvényesülni a dalok? Szórakoztató lesz-e vagy kiábrándító?
Nos, a személyes hangvételnek köszönhetően az A38 színpad sátra egy kis klubbá változott a koncert idejére. Noha DeMarco elvileg This Old Dog című idei lemeze turnéjának keretében érkezett a Szigetre, sőt annak egyik közepes dalával, az On the Levellel indított, épp az album legjobb dalait, az A Wolf Who Wears Sheep’s Clothingot és a One Anothert nem játszotta el. Viszont, mindenki megelégedésére, az olyan biztos és bevált régi slágerek domináltak helyettük, mint a Salad Days, a Chamber of Reflection, az Ode to Viceroy és a Freaking Out the Neighborhood is. Zárásként a Still Togethert választotta, amelynek sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a furcsán énekelt „together”-t már teli torokból ordította a közönség is.
A jó hangulatú koncerten DeMarco és társulata külön hangsúlyt helyezett a rocksztárimázsra: vedelték a whiskyt és egymás után szívták a cigarettákat. Ennek ellenére tökéletesen eljátszották a dalokat, és egyáltalán nem tűntek részegnek. Simán elképzelhető, hogy a piásüvegek csak színpadi dekorációként szolgáltak…
Sziget, A38 színpad, augusztus 14.