Magyar Narancs: Nem először lép fel a Zsidó Kulturális Fesztiválon. Mit jelent önnek ez a fesztivál?
Balázs János: Örülök, hogy van, és hogy ilyen színes programokkal tudnak előrukkolni. Azért is tartom nagyon fontosnak, mert olyan zeneszerzők kerülhetnek reflektorfénybe, mint legutóbb Mendelssohn vagy most épp Gershwin.
MN: Korszerű ma Gershwint játszani? Modern zene?
BJ: Ó, persze. Jó, a Kék rapszódia az avantgárdhoz képest Haydn, mert tonális, szép zene. Manapság több csúnya, agyalós zenét írnak. Például John Cage, aki még a szünetet is megírta. Nekem ez nem mond semmit. Persze vannak zseniális kortárs szerzők is. A Kék rapszódia viszont sláger lesz, amíg a világ világ.
MN: Ahogy ismerem a játékát, biztos ebben is lesz valami csavar. Mitől lesz különleges ez a mostani interpretáció?
BJ: Attól, hogy óriási teret adunk benne az improvizációnak. Gershwin is gyakran játszotta improvizatív módon, big banddel, a Budapest Jazz Orchestrával kicsit mi is átvariáljuk.
MN: Úgy képzelem az improvizációt, mint valami tudatmódosult állapotot. Gondolkodik közben?
BJ: Valószínűleg nemcsak a gondolkodás, hanem inkább az érzések, érzelmek mozgatják a kezemet. Amikor Lajkó Félixszel játszunk együtt, ilyeneket szoktunk egymásnak mondani, hogy „meditatív vasárnapi hangulat”. És akkor erre előjönnek olyan hangok, harmóniák, ritmusok, amelyeknek a gyökere ott van az európai zenében Bachtól Liszten keresztül Debussyig.
MN: A Kék rapszódia nem egészen jó fordítása a Rhapsody in Blue-nak.
BJ: Így van, hiszen nem annyira a színre, mint inkább egy hangulatra utal. Ráadásul a feeling blue nem egyszerűen melankóliát és depressziót jelent, hanem inkább érzelmi hullámzást. Amikor meghallom a darab elején a klarinét glissandóját, azonnal megjelenik előttem New York a régi ismert fotókon. Ez a zene annyira Amerika hangja!
MN: A maga korában, 1924-ben a nemzettudat, a hazafias érzések zenei kifejeződését látták benne. Mit jelent önnek itt és most a Kék rapszódia?
BJ: Egyrészt rendkívüli szabadságot, másrészt nagy utazást. Nem sok olyan lehetőség akad a klasszikus zenében, amikor gyakorlatilag bárhogy játszhatok. Nincs tradíció, nincsenek merev szabályok, csak az önkifejezés határtalan lehetősége. Ezt nem is lehet gyakorolni. Szeptember hetedikén olyan Kék rapszódiát hall majd a közönség, amit soha nem tudok még egyszer reprodukálni, mert az aktuális hangulatomat fogja tükrözni. Lehet, hogy burjánzó lesz, lehet, hogy minimalista. Gershwin olyan hangzásvilágot tudott teremteni, ami nem úgy romantikus, mint Chopiné. Gershwin lírájában mindig ott van a halál. Neki egyébként az volt a rögeszméje, hogy nagyon sokat és gyorsan kell dolgoznia, mert érezte, hogy nincs sok ideje. És tényleg meg is halt 38 évesen. Talán ez volt az ő blue-ja.
MN: Milyen gyakran gondol a halálra?
BJ: Szinte mindennap. Nem feltétlenül a saját halálomra. A saját műfajomban sokkal többet foglalkozom halott emberek, mint élők műveivel. Amikor Lisztet vagy Chopint játszom, úgy érzem, a kottán keresztül kommunikálok velük. Sok olyan darabot játszom, ami létkérdésekkel foglalkozik. Nap mint nap elgondolkodom azon, mit keresünk itt, miért, mi az élet értelme? A zene számomra választ ad ezekre a kérdésekre.
MN: Maga olyat tud, amit csak kevesen. Különlegesnek érzi magát ettől?
BJ: Nem így élem meg, és nem azért, mert nem így akarom megélni. Rendkívül sokra tartok minden más szakmát. Én egyszerűen szerencsés vagyok, mert színpadon vagyok és látszom, de sok olyan ember van, aki nem látszik, mégis elképesztően hasznos munkát végez.
MN: Az európai kultúra arról szól, hogy igazából akkor létezünk, ha valamit leteszünk az asztalra. Az életet akkor tudjuk megélni, ha művé, találmánnyá, űrutazássá transzformáljuk. Ha az ember nem tehetséges, akkor szinte nem is létezik?
BJ: Szerintem mindenki tehetséges valamiben. Persze vannak, akik nem találják meg a saját műfajukat. De ha valaki megtalálja azt, amiben ki tud bontakozni, az boldogság. Ha azzal még másoknak is örömet tud okozni, na, az az élet egyik értelme.
MN: Amikor készül a Zsidó Fesztiválra, ki tudja mondani a zsidó szót a félelem felhangja nélkül? Találkozik antiszemitizmussal a hétköznapokban?
BJ: A mindennapi életben személyesen nem találkoztam még vele. Mint művész azért egy kicsit burokban élek. Ugyanakkor nyitott szemmel járok a világban, olvasom a híreket, hallom, hogy létezik antiszemitizmus a világban. De nincs bennem félelem.
MN: Bántották valaha a cigány származása miatt?
BJ: Nem.
MN: Aki ilyen tehetséges, ilyen nagy hatással van az emberekre, mint ön, nem érzi küldetésének, hogy változtasson a cigányokkal szembeni előítéleteken?
BJ: Sokan tudják, hogy cigány felmenőim vannak, de soha nem akarok ezzel kérkedni. Sok olyan embert ismerek, aki büszkén hangoztatja, veri a mellét, és ezzel akar sikereket elérni. Én inkább továbbra is a tettek embere szeretnék maradni. Hiszem, hogy az integráció kulcsa a tanulás és a fejlődés.
MN: Amikor Bayer Zsolt cigányozik, az hogyan érinti?
BJ: Természetesen minden negatív értelemben vett „cigányozás” rosszul érint. Vannak a bűnözők között cigányok is, de nem szabad általánosítani. A bűnözés nem egyenlő a cigánnyal.
MN: A magyar társadalom nem igazán ad lehetőséget, esélyt a kitörésre.
BJ: De mi dolgozunk rajta.
MN: A tettek mezeje ezek szerint a Snétberger Zenei Tehetség Központ, ahol évek óta tanít. Hogyan kerülhet oda egy mélyszegénységben élő cigány fiatal?
BJ: Mindenkit meghallgatunk, aki jelentkezik. Egyébként már az is tehetség, ha valaki ki szeretne törni. Felteszi a kezét, mi felvesszük a buszra, elvisszük egy útra, megmutatjuk neki, hogy így is lehet élni és érvényesülni, utána visszavisszük oda, ahonnan elindult, de azzal a lehetőséggel, hogy ha szeretné, segítünk, nem engedjük el a kezét. Persze ehhez az is kell, hogy a szülői háttér támogassa ezt.
MN: Nem kapnak sokkot a gyerekek attól a váltástól, hogy a mélyszegénységből hirtelen komfortba, már-már luxuskörülmények közé kerülnek?
BJ: Az iskolában a zenei oktatás mellett mentális segítséget is kapnak a diákok. Pszichológusok és mentorok segítik a beilleszkedésüket, fejlődésüket. Ez a munka óriási felelősség nekünk, tanároknak is. Tudom, hogy vannak olyan gyerekek is, akik az első időkben szenvednek attól, hogy számukra biztosítva van az étel, a lakás, a szüleiknek, testvéreiknek viszont ez messze nincs meg. De aki ezt átvészeli, és tud élni a lehetőséggel, annak megoldódhat az élete. És az ő gyerekének már sokkal jobb lesz.
MN: Mit kapnak ezek a gyerekek a képzés során?
BJ: Komplex oktatásban részesülnek, nyáron hat, ősszel-tavasszal három-három hétig bentlakásos iskolában élnek a Malomvölgyben. A zenén túl életre is neveljük őket. Nem feltétlenül lesz mindegyikükből művész, bár hozzá kell tennem, hetedik éve tanítok a Snétberger Központban, és már nyolc növendékemet vették föl a Zeneakadémiára.
MN: Mostanában sokat cikkeznek arról, hogy a Snétberger-központ veszélybe került a volt igazgató miatt. Magát hogyan érinti?
BJ: Remélem, hogy ez nem olyan probléma, ami miatt egy ilyen fantasztikus iskola működése veszélybe kerülhet. Az állam a központ mellett áll, bízom benne, hogy ez elég garancia.
MN: Cziffra Györgyre azt mondták, hogy Liszt reinkarnációja, magára meg, hogy Cziffráé.
BJ: A mester ’94-ben halt meg, én ’88-ban születtem, úgyhogy ez már csak emiatt sem lehetséges. De nagyon jólesik, ha ezt gondolják rólam. Tizennégy éves korom óta adok emlékkoncerteket Cziffra tiszteletére, és nagyon örülök, hogy 2016-ban létrehozhattam a Cziffra György Fesztivált – a MOM Kulturális Központtal mint főszervező partnerrel és az NKA támogatásával –, ezen keresztül visszacsempésztük őt a köztudatba. Sokáig legfeljebb disszidens, cigány származású bárzongoristaként ismerték idehaza, miközben a világban a legnagyobbak között tartják számon. Ma már itthon is tudják, ki volt valójában. Kalandos, igen sok próbát kiálló élete, hite és unikális művészete példaértékű.
MN: Nálunk nemcsak a cigánynak, zsidónak, de a magyarnak is van másodlagos jelentése. Mélymagyar, hígmagyar. Maga milyen magyar?
BJ: Én európai magyarnak tekintem magamat. A klasszikus zene európai. Egy művész számára az európai kultúra és az európai értékek a legfontosabbak. Amúgy nagy lokálpatrióta vagyok, ezt hozzá kell tennem.
MN: Ez miben nyilvánul meg?
BJ: Nem mentem el Amerikába tanulni. Hívtak több helyre is, lett volna lehetőségem külföldön elkezdeni az életemet, de nekem sokat jelent az Andrássy úton végigsétálni. Ide kötnek az emlékek, a gyerekkorom, a barátaim, családom. Ez nekem nagyon fontos lelki táplálék.
MN: Amikor 2011-ben megkapta a Junior Prima díjat, úgy nyilatkozott: „elsődleges célom Magyarországon élni és koncertezni”.
BJ: Nekem fontos a haza. Hogy tudom, hová tartozom. Amúgy realistának gondolom magam, nem lebegek állandóan a felhők között, csak amikor zongorázom. De nagyon érzelmi indíttatású vagyok. Chopin lelkileg abba halt bele, hogy el kellett hagynia Lengyelországot. Bartók depressziós lett Amerikában. Budapest gyönyörű. Járom a világot, de nekem Budapest páratlan.
MN: Sok művész egyre rosszabbul érzi magát Magyarországon.
BJ: Csak a saját nevemben tudok nyilatkozni, de a szakma elismerése és a közönség szeretete tulajdonképpen visszaigazolás, hogy jó döntés volt itthon kibontakoznom. 27 évesen Liszt Ferenc-díjat, az állam által adományozható legmagasabb zenei kitüntetést, majd pár évre rá Prima díjat vehettem át. Megalapítottam a Cziffra Fesztivált, és az elmúlt években Európa legismertebb koncerttermeiben adtam hangversenyeket az Európai Koncerttermek Szövetségének (ECHO) Rising Star-díjasaként.
MN: A napi politika nem zavarja?
BJ: Nem foglalkozom vele.
MN: Akkor a művészet menekülés a valóság elől? Vagy inkább az a valóság?
BJ: Én a zenében élek, számomra az a valóság.
MN: Mi az, ami zavarja a mai világban?
BJ: Sok minden. A zaj például. Egy motoré, egy fűnyíróé. Van egy általános zaj, amitől nem lehet hallani a természet hangját. Pedig mi ihlette Liszt Ferencet, hogy megírja az Erdőzsongást? De az is zavar, hogy egyre kevesebb figyelmet szentelnek az értékes dolgoknak. Nehéz manapság értékeket továbbadni, pedig, ha a fiatalok nem kapnak ilyeneket, akkor értéktelenné válik az életük is.
MN: Mit tesz ezért?
BJ: Harcolok. Nevezzük missziónak. Gyerekeket oktatok a MOM Kulturális Központban, több mint 6 ezer gyerek vett már részt ezeken a foglalkozásokon. Muszáj, hogy megtapasztalják, mi az a klasszikus zene. Nem azért, mert nekem ez a mániám. Nincs nekem bajom az igényes könnyűzenével sem, AC/DC, Tankcsapda, tök jók, de mást mozgatnak meg. A klasszikus zene viszont az emberi létezésnek olyan érzelmi kiteljesedéséhez juttat, amit más módon nem kaphatunk meg.
MN: Mi kell ahhoz, hogy ez a tapasztalat ne vesszen el?
BJ: Egy jó tanár, aki interaktív módon át tudja adni. Kellenek olyan szülők is, akik elhozzák egy ilyen programra a gyerekeiket. Hiszen nem valószínű, hogy egy négyéves rángatja a mamája szoknyáját, hogy el akarok menni Balázs János hangszerbemutató koncertjére! Másodjára már akarnak jönni, mert élvezték az első találkozást. Aki gyerekkorban kap klasszikus zenei nevelést, teljesebb életet tud majd élni.
MN: Profi zenészként hogyan hallgat zenét? Át tudja magát adni neki? El tud szakadni a szakmától?
BJ: Kevés az olyan előadó, aki el tudja érni, hogy ne szakmai füllel hallgassam az előadását, hanem egyszerű közönségként.
MN: Mi volt a legutóbbi ilyen élménye?
BJ: Gondolkodnom kell, mert tényleg ritka. Chick Corea koncertje például, vagy Vásáry Tamás hangversenyei. Az ő játéka mindig elfeledteti velem, hogy szakmabeli vagyok. Cziffra Györgyről nem is beszélve. Sok helyen zsűriztem mostanában, legutóbb a Virtuózokban. Egyébként ott is volt egy-két olyan fiatal, aki hasonló élményt tudott nyújtani. Például Anna Sofia Bonino játéka. Az a baj, hogy egyre ritkább az ilyen élmény.
MN: Miért?
BJ: Mert egyre inkább a technikára helyezik a hangsúlyt. Erre tart a világ. Azt gondolják, főleg az ázsiai pianisták, hogy elég technikailag megoldani a darabot. Szerintem ennek semmi értelme. Minden egyes technikai kérdést belülről, lelkileg kell megoldani. Mondok egy példát. Sok mesterkurzust tartok. Egyiken egy fiú eljátszotta nekem Liszt Dante szonátáját. Manuálisan minden rendben volt, de köze nem volt a témához. Lefelé vezető tritónuszokkal kezdődik a darab, mondom neki, ez a „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” zenei megfelelője. Milyen jó, ez honnan van? – kérdezi. Mondom, hogy Dante Isteni színjátékából a híres sor. Azt ki írta? – kérdezi.
MN: Ez szélsőséges példa?
BJ: Nem, sajnos ez elég általános.
MN: De ezzel a hozzáállással miért akar valaki zongorista lenni?
BJ: Mert meg akarja nyerni a nem tudom milyen versenyt.
MN: Sok zenész, főleg énekes hasonlítja a zenét sporthoz, de bevallom, ez nekem mindig ellenszenves volt. Szerintem semmi köze a kettőnek egymáshoz.
BJ: Hát persze. Bartók ezt olyan szépen megfogalmazta: „A verseny lovaknak való.” A concerto is téves fordítás. Nem verseny az, senki nem akar legyőzni senkit, hanem dialógusról, a hangszerek, szólamok közötti párbeszédről van szó. Pont ez benne a legemberibb.
