Zene

"Hol vagyunk? Egy beteg világban, ahol a gyűlölet a fegyver, a szabadság pedig csupán egy álom..."

Hála a tavaszi fesztivál és az idei emlékév hatásának, a budapesti operaház műsorrendjére újólag fölkerült Bartók Béla mindhárom színpadi műve.

Felvetődik a kérdés, a forma kérdése. Mármint hogy egy bizonyos világlátás, szemlélet formai vetülete mettől bölcsője a termékenységnek, és honnantól akadálya, tartja fogva tárgyát.

Igaz ugyan, hogy vasárnap késő este úgy gondoltam, hogy soha többé nem teszem a lábam az Erzsébet tér környékére, ahol a cipőm talpa immáron minden járdaszegélynek előre köszön - annyiszor jártam be a Gödör-Merlin-Örkény-Ericsson-Sátor-Pavilon-Vista Cafe hétszöget -, mégis hálával tartozom a sorsnak, amiért gyakorlatilag észre sem vettem egész hétvégén, hogy kampányfinis van, nagygyűlésekkel itt meg ott.

Buzurg ibn Sahrijár több mint ezer évvel ezelőtt élt valamelyik perzsa-öbölbeli kikötővárosban, és amikor épp nem áruval megrakott hajói útnak indításával és érkezésével foglalatoskodott, olyankor vállalkozótársai, valamint hajóskapitányok és matrózok történeteit gyűjtögette Allah nagyobb dicsőségére. Ezek a hajdani Onassisok, Drake-ek és Dékány Andrások a világ keleti felének mediterráneumán, az Indiai-óceánon voltak otthon, ahol télen és tavasszal az északkeleti passzátszelek engedélyével kínai porcelánt, szumátrai kámfort, indiai tikfát szállítottak nyugatra, nyáron és ősszel pedig, amikor a délnyugati monszun az úr, afrikai arannyal és fekete rabszolgákkal zsúfolták tele hajóikat, hoztak elefántcsontot Abesszíniából, Jemenből tömjént, mirrhát.

Nyolc kis kritika

Nyolc kis kritika

Úgy látszik, a númetál vasbakancsos menetelése alól kikopott a cipőtalp erősen.

választani. Az egyik az angol erdők mélyén, a másik Afrikán is túl, az óceán partján, a harmadik Orántól Havannáig, s a legfiatalabb Belgrádban.

A Millenáris Teátrumban március 26-án délelőtt 11-től éjjel 12-ig játszották Kovalik Balázs rendezésében Mozart három, Lorenzo Da Ponte szövegkönyvére komponált operáját, a Figaro házasságát, a Cosi fan tuttét és a Don Giovannit. Arra teszek most kísérletet, hogy - bár lehetetlennek tűnik - értékelő, értelmező mozzanatok nélkül, pusztán tényszerűen leírjam az eseményt.

Túlfinomult öltözködés, affektáló hanghordozás, gyógyíthatatlan narcizmus, gyilkos szarkazmus, gátlástalan törtetés. Nem épp a legszimpatikusabb oldaláról ismerjük meg a huszadik századi amerikai irodalom klasszikusát, Truman Capotet.

A Városligetről sokaknak megvan bizonyára a maguk sztorija, képe, melyben összemosódik a közvetlenül nyert élmény a közvetett benyomásokkal, az élet az irodalommal, az ellenőr a trolin kócos kuplékkal, lyuk a Széchenyi kabinjának falán Liliommal és Muskátnéval. A Gundel Madárfejű Lajcsikával. Május egy és időkerék. PeCsa és kutyaszar. A maradó meg a szalmaláng.

Nézem a közönséget, megpróbálom kitalálni, melyikük a "cél". Talán a megfáradt ötvenes pár ott, a hatodik sorban? A nő nagyokat kacag az előadás elején; szerintem ezt még otthon eltökélte: ha esik, ha fúj, ő itt ma mulatni fog. A férfi megadóan bámul maga elé - végtére a színpad is arrafelé van...

Mint azt a kiállítás katalógusából megtudjuk (Sturcz János értő dolgozata nyomán), Elekes Károly festő sok-sok évvel ezelőtt egy olaszországi utazása során ráébredt: túl sok már a festmény a világban, s nemigen kellene szaporítani a számukat.