"Óh, be' sok kincs!" - Három Bartók (opera)

Zene

Hála a tavaszi fesztivál és az idei emlékév hatásának, a budapesti operaház műsorrendjére újólag fölkerült Bartók Béla mindhárom színpadi műve.

Hála a tavaszi fesztivál és az idei emlékév hatásának, a budapesti operaház műsorrendjére újólag fölkerült Bartók Béla mindhárom színpadi műve. Nemzeti intézményünk régóta esedékes becsületbeli adósságát végre buzgó nekiveselkedéssel próbálta kiegyenlíteni, s noha a szaldó kérdéses, a törekvés bátorítást érdemel.

A produkció hősének a három egyfelvonásost (balettet, pantomimot és operát) áhítattal és - aligha megkérdőjelezhető - autoritással eligazító dirigenst, Kovács Jánost találtuk. Változatlanul még mindig az ő (kis)mesteri irányítása alatt mutatja önnön legjobb formáját az operaházi zenekar, s ezúttal is elkötelezetten, művészi önbecsüléssel, autentikusan, s ami a legfőbb, csekély számú gikszerrel zenéltek a máskor oly fásult és esendő filharmonikusok. Teljesítményük az est legkellemesebb meglepetését jelentette.

Hasonlóképp a produkció (kvázi) problémamentes osztatához sorolhattuk a Román Sándor által remekbe koreografált A fából faragott királyfi színrevitelét is. A finomérzésű Balázs Béla népies-szimbolikus meséje nyomán készült táncjáték - koreográfiájában éppúgy, mint látványvilágában - artisztikus kimunkáltságával nyűgözte le a közönséget. A szinte kivétel nélkül pazar szólótáncosok (különösen a Királyfit hozó Bakó Máté) mozgásművészete perfekt módon érvényesítette ez estén a balettbe ágyazott történetmondás gyakorta avíttnak és mesterkéltnek tetsző tradícióját.

A Lőcsei Jenő koreográfusi vezénylete alatt életre keltett Csodálatos mandarin felettébb vitatható, ellenérzéseket ébresztő előadásnak bizonyult. Itt most nem a bemutatót beárnyékoló szerzői jogi visszásságra célzunk, hiszen annak tárgyalása kívül esik a hírlapi kritika körén, hanem mindenekelőtt a merész alkotói koncepció sebezhetőségére. E nyersen buja és brutális produkcióban ugyanis hiába kerestük Lengyel Menyhért apacstanyáját a színpadon, helyét a félig-meddig kurrens filmes negatív utópiák, legelsőbben a Matrix-trilógia - szükségképp szegényített - képi világa foglalta el, s maga a szüzsé is erőteljes változtatásokat volt kénytelen elszenvedni. (Ilyesformán elveszítette alapkarakterét az Öreg gavallér hajdanta oly hálás epizódszerepe is.) Az első döbbent hökkenés után mindazonáltal találtunk érveket e koncepció védelmében, például azt, hogy az eredeti apacstanya megjelenítése ma már inkább nosztalgikus, s nem pedig világvárosias képzeteket keltene, s ez vélhetőleg sem Bartók, sem Lengyel szándékával nem állna összhangban. Meglehet, ám az ilyesfajta spekulatív mentségeknél mégis fontosabbnak éreztük, hogy az előbb témázgató, utóbb lincselő táncosok, s különösképp Radina Dace (Lány) és Bajári Levente (Mandarin) eleven tehetségükkel mindvégig működésben tartották az est középső egyfelvonásosát. Összességében tehát e pantomimról is kedvező ítéletet hoztunk.

Bartók Béla okkal-joggal nevezte misztériumnak A Kékszakállú herceg várát, melynek librettóját ugyancsak a zeneszerző által olyannyira becsült korabeli irodalmár, A fából faragott királyfit is jegyző Balázs Béla írta. Mára azonban már aligha lehet kétséges, hogy a közönség előtt föltáruló rejtett gnózis egyedüli forrása a zene, míg a modorossá áporodott szövegkönyv inkább tehertételként vagy - stílszerűen - a hermetikus tudást profánul elleplező fátyolként hat. Fájdalom, Szinetár Miklós rendezése éppen Balázs Béla szimpla fenekű szimbolizmusa felől közelítette meg az operát, s túlcsorduló jó szándékkal alaposan megmagyarázta a jámbor közönségnek. (Ebben a herkulesi feladatban sajna többé-kevésbé segítőtársául szegődött az első két részben stílművészként brillírozó Khell Zsolt díszlet-, illetve Velich Rita jelmeztervező is.) A színrevitel így helyenként kifejezetten kínos polgári szalondrámává alacsonyította a művet, mint például amikor a hetedik kulcsot követelő Judit tüchtig módszerességgel átkutatta a Kékszakállú koloniál íróasztalának fiókjait, vagy amikor egy rökamién közösködve próbálta megtörni hites ura ellenállását. Mégis, dacára az idegölő didaxisnak, az est befejező harmada is megannyi mirábilis pillanatot tartogatott számunkra, hála a két csudás énekes színésznek, Meláth Andreának (Judit) és Rácz Istvánnak (Kékszakállú). Rácz István igen szép hanganyag birtokosa, aki imponáló férfiúi eleganciával és magabiztos játékkészséggel adta a Kékszakállút, Meláth Andrea pedig - bár egy-két magas hangot meglehetősen nehezen hozott - egész egyszerűen maga volt a mesebeli Judit. "Szép és nagy a Te országod!" - énekelte megtörten, s ebbe az egyetlen szívszorító asszonyi frázisba minden jelen lévő beléborzongott.

Érdemdús, hibáiban is ünnepies este volt ez, amelynek végére még Balázs Béla irányában is megenyhültünk valamelyest. "Óh, be' sok kincs!" - idézgettük magunkban még sokáig hazafelé menet egyik sorát. Bár az is igaz, hogy közben mindegyre csak arra a másik, az évfordulós Bélára gondoltunk.

Magyar Állami Operaház, április 2.

Neked ajánljuk