Nyolc kis kritika

  • Narancs
  • 2006. április 6.

Zene

Nyolc kis kritika

Hagen vonósnégyes Ha még egyszer kezdhetném az életet, olyan családban szeretnék felnõni, mint annak idején a Busch fivérek, vagy késõbb a négy salzburgi Hagen testvér, akik alighanem vonósnégyesnek születtek. Ma már ugyan van köztük (Angelika helyén) egy Schmidt is, ettõl még ugyanaz az anyanyelvi szintû zene- és stílusismeret jellemzi õket huszonöt éve. Az Olasz Intézetben megcsodálhattuk, hogy vonultatják fel Mozart K. 136-os Divertimentójának lenyûgözõ, életigenlõ báját. A d-moll vonósnégyes (K. 421) tiszta-komoly mélysége különösen a lassú tétel minore részében tûnt ki, a menüett pacsirtás triója pedig talán az egész est legfinomabb percét hozta. A korai (K. 157) C-dúr kvartett pimasz egyszerûségével szemben állt a K. 589 B-dúr mû modernsége. Itt egy-egy zenei mondat majdnem olyan hosszú, mint amott egy-egy tétel. Hagenék mûsorválasztása nem esetleges: a korai mûvek egymástól ugyanúgy különböznek, mint a késeiek - Mozart sosem egyforma. Ha a Haydnnak ajánlott kvartettek hasonlóan összegeznek ("klasszicizálnak"), mint pl. a Klarinétötös, a "Porosz" vonósnégyesek késõbbi korok felé nyitnak - elég itt is a menüettek trióját összevetni. Hagenék nem rettegnek a zenetudósoktól - nem félnek Mozartot úgy játszani, ahogy a legjobban esik (a hallgatóknak is). Lukas Hagen egy-egy portamentót is megenged magának, ha kell, szép hangon szólózik, de vissza tud vonulni, így a belsõ szólamok játékát is megcsodálhatjuk. A négy muzsikus képes egy hangszer érzetét keltve teremteni teret agogikákkal, együtt váltani hangszínt, tempót vagy hangerõt egy szempillantás alatt. Mozart a számukra ugyanolyan magától értetõdõ, mint az, hogy a hölgy (esetünkben Veronika) megy elöl be- és kivonuláskor. Ez a konzervatív tökéletesség a legméltóbb megünneplése a Mozart-évnek - a tavaszi fesztiválnak pedig egyik legkiemelkedõbb koncertje, mely visszaadja hitünket: lehet ma is olyan tökéletesen játszani Mozartot, mint Buschék korában.

- mesterházi -

Olasz Intézet, március 31.

*****

Lope de Vega A kertész kutyája címû darabját Ács János rendezésében jutalomjáték gyanánt tálalták föl a Vígszínházban Eszenyi Enikõnek - meg is érdemli, kétségtelenül. A titkárába beleszeretõ grófnõ szerepe ugyan az égvilágon semmilyen erõpróbát vagy kihívást nem jelent neki, de szakmai erényeinek csillogtatására kiváló. Szép, nõies, vonzó és szexi; mesterien vezényli a többieket odafent; tudja, hogyan kell érvényesíteni képességeit, és nemcsak a tehetségét, hanem a szakma fortélyait is.

Gyarmathy Ágnes pazar jelmezekbe öltöztette: mind jól áll rajta. Térey János fordítását magabiztosan használja. Menczel Róbert díszletét is: úgy pancsol a vízben, hogy külseje makulátlan marad. Úgy szenved, hogy megszépül belé; úgy csuklóztatja szerelmét, hogy fölmagasztosul; úgy vezényli az összes többi szereplõt, mint hadseregét a jó dandártábornok. Apellátának helye nincsen.

Ezért aztán csak félve és halkan jegyzem meg, hogy bizony, szinte "pocsékba megy" ez a sok tudás és tehetség. Semmiféle ellenállásba vagy kihívásba vagy próbatételbe nem ütközvén nem több, mint egy forma, egy burok mesteri megmutatása - pillanatnyi akció, elnyújtva unalomba fúl, mint mikor túlságosan sokáig állunk a kiállításon egy dekoratív képkeret elõtt.

Direkte dolgozni kell a nézõnek azon, hogy Eszenyi mellett mást is észrevegyen - Eszenyi azonban sokkal jobb annál, hogy ez ne nagyon sikerüljön. Elhalványul - egyenesen kifehérül - mellette minden és mindenki: a partnerek, a darab, de még a rendezõ is, akinek ebben a kifehérítésben nyilván oroszlánrésze van, mármint a hagyásban.

És miközben szkeptikusan nyugtázzuk, hogy úgy van, amint ezt biztosan tudtuk: Eszenyi kivételes tehetsége megkérdõjelezhetetlen, nosztalgikusan gondolunk az elõzõ alkalomra, amelybõl ehhez az állításhoz tartalmas és erõs érvrendszert társítunk: a Stuart Mária-alakítására.

- ki -

Vígszínház, március 25.

**

Richard Wagner Tann-häuser címû operáját vitathatatlanul magas zenei színvonalon játszották a Zürichi Operában, a dirigens Franz Welser-Möst volt. A DVD-n megörökített elõadás színházi-rendezõi szempontból már nem ennyire egyértelmû, ugyanis Jens-Daniel Herzognál rendezõi elvvé avanzsált az eldöntetlenség, igaz, így egyként áldozhatott a rendezõi opera és a hagyományos operajátszás oltárán. Elhangzik ugyan az elsõ felvonást nyitó bacchanália, de táncosnõket nem léptet fel, és hogy a legvégérõl is mondjak valamit: nem hozatja be Erzsébet koporsóját, hogy Tannhauser arra ráborulva adja át magát a túlvilágnak. Szereplõit mainak mondható ruhákba öltözteti, a wartburgi urak és énekmondók igazgatótanácsi tagok valamelyik türingiai konszernnél, Venus félvér démonként, vörös nagyestélyiben hódoltatja foglyát. Mert Tannhauser egyértelmûen fogoly, egy hatás alatt álló férfi, viselkedése alapján súlyos addiktológiai eset, tragédiájának ebben a felfogásban nincs igazi mélysége. Mintha életeseményei mögül hiányozna a szabad akarat. Az elsõ felvonás absztrakt terét a második felvonásban felváltja egy konkrét tér: a dalnokversenynek az eredetiben helyet adó várteremben ezúttal operabált rendeznek, a kórus szmokingban, a fõszereplõk elegáns alkalmi ruhákban parádéznak, a botrány egy ízig-vérig parti-skandalum. A zárókép zarándokjelenete pedig 19. századi. Erzsébet - ez is egy eldöntetlenség - nem szöges ellentéte Venusnak, fehér ruhájának vörös díszei is jelzik, hogy vonzódik Tannhauser életszagú szerelemfelfogásához, a wagneri történet kedvéért azonban a legutolsó pillanatban õ maga is felháborodni kényszerül. Az adásrendezõ inkább tévéfilmes közeli képekkel operál. Nem látjuk Wolframot vagy Waltert dalolás közben, csak Erzsébet (Solveig Kringelborn) vagy Tannhäuser (Peter Seiffert) arcát. Utóbbi nagy színészi pillanata a római elbeszélés, melyet egy kõbányai talponálló bús férfiújának "ezt jól elcsesztem" monológjáról mintázott.

Molnár

EMI Classics

*** és fél

Tûzfal Mondják, a sztárt az különbözteti meg a színésztõl, hogy az elõbbi mindig magát (vagy a ráégett image-t) játssza, utóbbi a szerepét. Azzal, hogy Harrison Ford bizonyítottan az elõbbi kategóriába tartozik, még se jót, se rosszat nem állítottunk, pusztán fizetési besorolására és a rajongókkal szembeni kötelezettségeire céloztunk. Ám a régi szép idõkben még jóízû ostorcsattogtatás is járt a karizma mellé, újabban azonban némi öreges hunyorgáson kívül csak az alapszolgáltatást nyújtja a Ford-motor. Hogy ki unt rá elsõként a régi haknira, Ford-e, avagy a közönsége, legalább annyira kibogozhatatlan, mint a tyúk és a tojás dilemmája, a Tûzfal kínos enerváltságából mindenesetre az tûnik ki, hogy vénségére õ is beleunt a decens átlagamerikaiból folytonosan elõbújó ösztönlény megformálásába. A késsel és villával étkezõ akcióhõs-családfõk sorában ezennel elérkeztünk a sarokba szorított rendszergazdáig, akihez egy szép napon sok kis névtelen emberrabló érkezik családlátogatásra. Az egyébként kifogástalanul viselkedõ rablovicsokat nehéz megkülönböztetni egymástól, vezérükrõl is csak annyi derül ki, hogy behízelgõ modora ellenére bármire képes, csak hogy rávegye hõsünket ördögi terve megvalósítására. E felettébb érdektelen felálláson még Ford régi munkaeszközei, az ostor és az összekacsintós kalandor derû sem sokat lendíthettek volna, bár infantilizmusból még így is két filmre valót sikerült összehordani.

- köves -

Az InterCom bemutatója

*+fél

Elias Canetti: Feljegyzések Az aforizmagyárosokról eszünkbe juthat a Karinthy által teremtett Joepardy, aki ilyesmiket írt volna a fikció szerint: "A hegycsúcsok felül vannak." További tengermély mondása: "A jelen a jövõ múltja", mely németül persze még mélyebb: "Die Gegenwart ist die Zukunft der Vergangenheit." Nos, Canetti ennél persze komolyabb, de olykor azért... Vegyünk egy példát: "Csak akik már meghaltak, azok veszítik el egymást teljesen." Canettit elérte az, amirõl öngyötrõ mondatot írt ebben a Halasi Zoltán által remekül fordított és válogatott, jegyzetelt kötetben: "Minden sorsok legszörnyûbbike: divattá válni még halálunk elõtt." Canetti minden jelentõs díjat (Kafka-, Büchner-, Nobel-) megkapott, életében a Tömeg és hatalom címû, 1960-ban megjelent könyvméretû tanulmánya szerfölött divatos lett, holott meglehetõsen kínos eszmefuttatásokat (is) olvashatunk benne. Ha jól sejtem, elsõsorban a fikció birodalmában alkotott jelentõset; a magyarul a kissé félrevezetõ Káprázat (Die Blendung) címet kapott korai regénye egyike a század legszenzuálisabb olvasmányainak. Bár ez az állítás is megkérdõjelezhetõ, hiszen önéletrajzi kötetei ugyancsak nagyszerûek.

Az 1942 és 1993 között írt feljegyzésekbõl válogató kötet persze okos és gazdag. Ha nem akar mély lenni, Canetti szép dolgokat ír kedvenceirõl: Musilról, a nálunk sajnos alig ismert Robert Walserrõl, Karl Krausról és persze mindenekelõtt Goethérõl. Álljon itt egy mondat 1942-bõl: "Ha mindennek ellené-re mégis életben maradnék, azt Goethének köszönhetem, úgy, ahogyan csak egy istennek köszönhet valamit az ember."

- banza -

Európa Könyvkiadó, 2006, 370 oldal, 1800 Ft

****

PR-evolution Dance Company: A csodálatos mandarin, My big pants Ha azt a kifejezést halljuk, hogy Magyar Nemzeti Balett, akkor nyilván nem az jut eszünkbe, hogy az említett intézmény olyan táncosok gyûjtõhelye, akik nagyon szabadulnának már a tánc mesterségesen kialakított kötelékeitõl. Nos, Kun Attila fiatal koreográfus a fent említett tánckarból repült ki, kiváló szólószerepek után egy valamivel nyitottabb londoni balettmûhely, a Rambert Dance Company karjai közé, ahol már több jelentõs kelet-közép-európai táncos is megvilágosodott. Kun Attilának ez vagy eleve nem sikerült, vagy most csak épp a Bartók-év kapcsán készített koreográfiájával nem nyitotta ki a hazai kortárs tánc Pandora-szelencéjét. Bartók mestermûve és Lengyel Menyhért szövegkönyve alapján olyan darabot mutatott be, amely a rettegett Bartók-örökösnek is nagyon tetszhet, és ez sajnos egyáltalán nem pozitív vonatkozás. Az örök nõvel való eggyéolvadás, a találkozás ereje, a szenvedély, a gonosz és jó erõk, az egyén drámája mind ott volt persze a színpadon, de sajnos leginkább azokon a már-már történelmi filmekbe illõ arckifejezéseken és a teljesen klasszikus balettmozdulatokon. Így kicsit groteszkre sikeredett, és sajnos a modern színpadképek és az igyekvõ fénytechnika sem segített rajta túl sokat. Ennek a stílusnak egyébként óriási közönsége van, de õk nem azok, akik szerint már a XX. század közepén forradalmasították a színpadi táncmûvészetet.

Ez volt a trafóbeli est második fele, de szándékosan ezzel kezdtem, mert az indító Jeremy James-koreográfia az említett, kortárs táncra vonatkozó szempontok tekintetében még némi reményre adott okot. A londoni tánc-vendégmunkás (from Rambert Dance Company offkorz) által a társulattal létrehozott etûd megcsillantott valamit a gravitáció és izoláció alapos ismeretébõl, sõt humoros volt, szép, és abszolút lejött, hogy itt a nagyvárosi, underground kultúra egy szelete kerül boncasztalra.

- sisso -

Trafó, április 1.

***

Ki a fene Lou Sciortino? Láttam egy horrort a moziban - rémes volt, milyen legyen? Rémesen gyenge - ne ilyen. Motel volt a magyar címe, rendezte is valaki, de fõéceszgéberként Quentin Tarantino neve volt feltüntetve; igyekezettel idézgette is a mestert. Nos, a szomorú (?) valóság manapság ma a moziban, hogy Tarantino neve napi áron kábé, mint Ed Woodé...

Meglehet, a könyvkiadásban ez még másképpen van, bár aligha lehetnek illúzióink. Mindez arról jutott eszembe, hogy Ottavio Cappelani regényének fedlapján az a gyanút keltõ megjegyzés áll, hogy "szicíliai ponyvaregény" - csak nem? De bizony, úgy zárul a hátsó borító ajánlója, hogy "...Tarantino is megirigyelné!" Semmi kétség, de ez még piszokul alacsony lécet jelent.

És belül azt is kapjuk, amit a nagy név említése ígér. Törekvõn felrakott, megannyi vicces és markáns karakterre alapozott, fárasztóságig széttördelt kalandregényt. A széttördeltség, pláne az irodalomban, távolról sem jelenkori találmány, azon áll vagy bukik, hogy átüt-e rajta a mûegész lendülete. Errõl adott esetben illõ visszafogottsággal muszáj szólnunk... Az van, hogy a szicíliai maffia szokvány üzemi terepein csuda fazonok kevernek kellõ fontosságtudattal felszerelve, és csuda marhaságokat beszélnek folytonos ügyintézéseik közben az õ csuda egyedi nyelvükön. Vagy kétszer tényleg elment ez a vásznon, de a dumával szemben a papír sokkal kevésbé megengedõ. A beatgeneráció irodalma sem volt egy nagy vaszizdasz, de azért egy másik szint. A legjobb fordítók véreztek el méltatlanul, de kivétel nélkül annak szlengjén. Pedig az eredetivel volt a baj, az argó csak komoly történelmi távlatból kezelhetõ ugyanis, még anyanyelven is (fordításban meg talán csak egy másik bolygóról; adott esetben Garamvölgyi Katalin tényleg mindent megtett, de a duplájával sem juthatott volna sokkal beljebb).

Ilyenformán csak annyit mondhatunk, Lou Sciortino története helyenként szórakoztató.

- ts -

Partvonal Könyvkiadó, 2006, 215 oldal, ármegjelölés nélkül

***

A szerelem következményei Az olasz film idáig elvergõdõ egyedei manapság jobbára komplexusos, a régi nagyság súlya alatt roskadozó, koravén avagy karcosan éretlen példányok. Szerencsére itt a kivétel, ami rendkívül ügyesen ötvöz egybe több mûfajt, ugyanakkor magabiztos, pontos. Akárcsak a fõszereplõ, Toni Servillo: muszáj vele kezdeni, mert a film konstrukciója remekül ismétlõdik benne. Igen kevés eszközzel dolgozik, ugyanakkor remekül navigál a moraviai egzisztencializmus, a fellinis filozofálgatás meg a szinte akciófilmes bankjelenetek között; a lét beláthatatlan titkainak kutatásába belefáradó bölcs, szorongó roncs és szabadságot és autonómiát kilélegzõ lény egyszerre. De mirõl is lenne szó közelebbrõl? A film kellõen rejtélyes és végiggondolt ahhoz, hogy az információk lassan, de biztosan áramolva feltárják a történteket, ami az olasz alvilág, a szicíliai Cosa Nostra és hõsünk, Titta Di Girolamo közti furcsa viszony történetét jelenti, illetve az ebbõl származó, késõbb végzetes következményeket. Titta élete pontosan kiporciózott adagokra van osztva, melybe semmilyen spontaneitás és komolyabb érzelem nem fér bele. Ezért aztán igen nagy jelentõsége lehet egy visszaköszönésnek is, amit Titta pontosan tud. Ám egy nap mégis megteszi. Ha akarom, film a szabadságról, reményrõl, ha akarom, izgalmas krimi szatirikus betétekkel, de akarjuk azt, hogy mindkettõ egyszerre! Remek zene, igen ügyes vágás - a 36 éves Paolo Sorrentinóra érdemes lesz odafigyelni.

- dercsényi -

Forgalmazza a Budapest Film

****

Neked ajánljuk