A Millenáris Teátrumban március 26-án délelőtt 11-től éjjel 12-ig játszották Kovalik Balázs rendezésében Mozart három, Lorenzo Da Ponte szövegkönyvére komponált operáját, a Figaro házasságát, a Cos“ fan tuttét és a Don Giovannit. Arra teszek most kísérletet, hogy - bár lehetetlennek tűnik - értékelő, értelmező mozzanatok nélkül, pusztán tényszerűen leírjam az eseményt. És mivel komolyan gondolom, hogy ezt a három rendezést külön-külön és együtt is színpadon kellene még tartani, a jövendő óhajtott előadásainak nézőjét megtisztelem azzal, hogy - amennyire csak lehetséges - eltekintek az operák poénjainak, gegjeinek ismertetésétől.
Árokparton
Az előadás még el sem kezdődött, de a helyszín kialakításának erőteljes gesztusa egyértelműen vetítette előre a produkció tétjét. A Millenáris Teátrum operajátszásra alkalmatlannak tűnő terét úgy alakította át Kovalik, hogy a zenekar egy körülbelül két és fél méter magas színpadra került, a hosszúkás játékteret levitte a talajszintre, a nézőtér kétoldalt helyezkedett el. Magyarul: megfordította a hagyományos operaházi struktúrát, az énekeseket levitte az árokba, a nézőket az árokpartra ültette, a zenekart feltette a színpadra. Hogy a talpáról a feje tetejére vagy éppen fordítva, talpra állította ezzel az operajátszást, az már értékelés kérdése, a várható produkciót mindenesetre elég egyértelműen a konvencionális operatér ellenpólusán helyezte el, s emitt nemigen szoktak operákat játszani. Nem egyszerűen erényt kovácsolt a szükségből, lehetőséget teremtett magának arra, hogy őszintén és esszenciálisan beszéljen a műfajról és nem mellesleg Mozartról. Meggyőződésem, hogy ez a fajta esszenciális és kendőzetlen beszéd a világ bármelyik operapályázatán, a finanszírozási sarokszámok nélkül is megállná a helyét.
A fiskális szemléletű bírálóbizottság figyelmét nem kerülhette el, hogy Kovalik egyetlen díszletben játszatta a három művet. A puritán látvány két elemből állt, egy nyers bejárati ajtóból (lakberendezési raktáráruházakból is beszerezhető az ilyesmi) és egy hatalmas faládából. Díszletelem még néhány szék a nézőtér első sorában, ahová a szereplők leülhetnek, s akár szóba is elegyedhetnek a szomszéddal. Az ajtó mindig ajtó, a láda pedig hol szekrény, hol velencei gondola, hol koporsó, hol asztal, hol nászágy. A ruhák (Benedek Mari) többsége is beszerezhető a kínai piacon, némi textilfesték segítségével válnak zseniális jelmezekké, azaz dramaturgiai funkcióval ellátott öltözékekké. A színek szimbolikájáról beszéljenek majd a flekk-arisztokraták, most elég legyen csak annyi, hogy a három darab egységesen tiszta vonalvezetésű összekapcsolódásának ez pusztán külsődleges eszköze volt. Az úgynevezett költségkímélő és a művészi minőséget szolgáló blokkszisztémát hasfalrengetően tette nevetségessé Kovalik azzal, hogy nem egy operát játszat egy héten keresztül, hanem egyetlen napon mindjárt hármat, úgy, hogy díszletépítő munkást még a Moszkva téren sem láttunk.
Nincs trilógia
Kovalik az előadás előtt szemérmesen hárította el a három opera összekapcsolásából adódó esztétizáló kérdéseket, mondván: nincs trilógiakoncepció, a sorrendben se keressünk semmi okosat, az egész egy triptichonnak látszó hármas kép, nincs rendezői koncepció, csak lelkes és tehetséges fiatalok műhely- és csapatmunkája. A csapatmunkát illetően nem is füllentett a rendező (akit mostantól csak abban az értelemben tessék fenegyereknek titulálni, ahogy fenegyerek Ponelle, Kupfer, Sellars vagy Chéreau), sikerült elérnie, hogy minden résztvevő tehetsége maximumán teljesítsen. Így valóságos tehetségdömpingnek lehettünk szem- és fültanúi. A három műre kiterjesztett rendezői koncepció hiányát viszont alaposan megcáfolta az előadás, világos volt, hogy a maratoni táv (42 195 méter) teljesítését nem három egyenlő hosszú rész lefutásaként éljük át. 13 óra elteltével - a célszalag átszakításának pillanatában - rockkoncertekre jellemző tombolás tört ki a nézőtéren, ahol - tévedés ne essék - zömében nem alkalmi operanézők, nem is csiklandozásra éhes fiatal leánykák és ifjak ültek, hanem többségükben az opera műfaj topérzékenységű fogyasztói. Például nyugdíjas korú német hölgyek és urak, akik a magyar nyelvű előadás dacára tökéletesen értették a játékot, vagy egy családanya, aki együtt énekelte az áriákat és recitatívókat (!) az énekesekkel. Ez a publikum tökéletesen tisztában volt a karmester, Oberfrank Péter zenei teljesítményével, világosan hallotta az énekesek közötti vokális különbségeket, s telve volt korábbi előadások emlékével. Nem tudom, hogy erre a hallgatóságra számított-e Kovalik, de tény, hogy olyan eleven színházi viszonyrendszer alakult ki a közönség és a színészek között, melyet csak a Shakespeare-korabeli színházi állapotokról, a hiperérzékeny és hiperintelligens nézőkről szóló rózsaszín (de ettől még nyilván igaz) elbeszélésekben olvashattunk.
Millenáris Teátrum, március 26.
