Úgy látszik, a númetál vasbakancsos menetelése alól kikopott a cipőtalp erősen. Ami a 90-es évek legelején még leverte a lécet - a mélyre hangolt, röfögő gitárok, a headbanger-fizimiskát meghazudtoló szövegelés és a gumiszoba falait püfölő düh -, mostanra nem érdemel többet egy méla legyintésnél. Ez is lezajlott, vége, lehet pezsgőt bontani. Annak idején a Korn nyitotta rá a világra Pandora önmagából is kifordult metálszelencéjét - úgy illik, hogy ők legyenek a korszakzáró anyázás célpontjai is.
Az öt bakersfieldi fehér srác 1994-ben héthúros, mélyre hangolt gitárokkal ágyúzott magának utat a mainstreambe. Jó helyen, jó időben jelentkeztek sajátos, remekbe szabott stílusukkal, és a - kicsit később induló - Deftones mellett a númetál első hullámának pionírjai lettek. Kezdeti sikereik után kazalszámra alakultak a válogatott zenekarok, amelyek a hiphop és a keményebb gitárzene ötvözését koppintva arattak kisebb-nagyobb sikereket. De senki nem volt képes űberelni a védjegyszerű jellegzetességekkel - a már említett gitárok mellett skót dudával, Johnathan Davis nyomasztóan keserű hangjával és szövegeivel - operáló Kornt.
Sikert sikerre halmoztak. Aztán a Follow the Leader és az azt követő - a negyedik albumukként megjelenő - Issues után elindult a lassú völgymenet: egyre kevésbé voltak hitelesek a kizsákmányoltságról, zaklatott életről, fájdalmakról szóló dalok a súlyos dollármilliárdok tükrében. A Take a Look in the Mirror után Brian Welch alias Head úgy döntött, hogy lelki bajai orvoslásának egyetlen útja a zenekarból való kiválás. A megfogyatkozott tagság így adta ki hetedik nagylemezét, a See You on the Other Side címűt, megmutatva, hogy a Korn tud váltani - csak nem biztos, hogy jól.
*
A lemez produceri munkálataival egy olyan csapatot bíztak meg, amely addig inkább popzenészek mellett bábáskodott. A The Matrix fedőnevű társaság többek közt Avril Lavigne-nyal és Ricky Martinnal dolgozott együtt, ami nem igazán biztató egy metálzenekar esetében. A See You on the Other Side dallamosabb, ugyanakkor erőtlenebb, fantáziátlanabb lett minden eddigi Korn-lemeznél. Hiába kísérleteztek Davisék a Nine Inch Nailst jellemző industrialhangzással, a végeredmény rinocérosz helyett inkább egy süldő mangalicához hasonló.
Már az indítás is gyanús. Néhány másodpercnyi vergődő zaj után indít a Twisted Transistor vezértémája - az egyetlen, ami az albumon a békebelit leginkább megközelíti. Igaz, a karszékben alva is érezhető, hogy merre tolódott el a hangzás, a szövegvilág, minden. Az ördög kishúgáról énekel Davis, a lába közé szorított torz tranzisztorralÉ Csak a refrénnél kezd az ember gondolkodni, miről és kinek szólhat a szám: "Magányos élet, ahol senki sem ért meg, de ne add fel, mert a zene igen." És így tovább: lapos és triviális szófordulatokkal, ócska rímekkel és analógiákkal.
Még szerencse, hogy Davis időnként emlékeztet arra, mire is képes a hangjával. Jellegzetes ugató éneke ritkábban hallható, de a Getting Offban azért előkerül a mély morgás, az éterikus líra és a süvöltés egyaránt. A skót duda is felbukkan pár helyen, igaz, csak átvezetésként, megfosztva mindenkori szerves szerepétől.
Igazán kiemelkedő darabok nincsenek a lemezen. Még a kellően mocskosra sikeredett Hypocrites, az elnyújtott groove-okkal és reszelős gitárral operáló Open Up és a panaszos-fanyar Tearjerker sem állja meg a helyét. Bizony, egyértelműen hiányzik a másik gitár, ami ördögszarvakkal, villás farokkal látta el az életművet. E nélkül csak egy koronaékszsereitől megfosztott, kétségbeesetten vigyorgó sátán bontakozik ki e lemez hangjaiból.
EMI, 2005
