Zene

Két PeCsa-, egy szigetes és egy mezőtúri Wan2 fesztiválos koncert után ötödször köszönthettük Magyarországon Max Cavalera fő zenekarát, a Soulflyt. Ha hozzávesszük ehhez Cavalera egykori zenekara, a Sepultura szintén nem kevés honi fellépését, máris állítható, hogy ha a "törzsi thrash" itthoni prezentálásáról van szó, kétségkívül el vagyunk kényeztetve. A Soulfly, ahogy rendesen, most is a legirgalmatlanabb számaival kezd: a nyitó Blood Fire War Hate után olyan kellemes slágerek mozgatják meg, emelik ki a helyükről, majd törik porrá még a köveket is, mint a Prophecy, a Primitive, a Seek 'N' Strike vagy a Downstroy - negyed óra alatt a hangzás is helyreáll, s egyetlen szusszanásnyi szünet sincs egészen a koncert közepéig, a Mars akusztikus szólójáig.

Két barátommal délután három órára beszéltem meg egy találkozót a Tóth kocsmába. Volt más intéznivalóm is előtte, háromnegyed háromkor már a Jászain voltam, benéztem az antikváriumba, hogy teljen az idő.

A tavaly év végén megjelent lemez keserédes, magával ragadóan szép munka. Hajós Kristóf szövegíró-énekes és Havasi Balázs zongorista még az ezredfordulón ismerkedett meg, majd 2006-ban Háry Péter bőgőssel kiegészülve alapították meg a zenekart, amely aztán Gábor Andor dobossal a tavaly decemberben a londoni Luminaire-ben tartott lemezbemutatón bővült négytagúvá.

Öt év után jelentkezett újabb stúdióalbummal a Prodigy - ha még emlékeznek rá, a legutóbbi, 2004-es sorlemezük (Always Outnumbered, Never Outgunned) némileg vegyes befogadói reakciókkal találkozott, úgy a kritikusok, mint a laikus hallgatók részéről. Ennyi év távlatából azonban már elmondható, hogy azon az albumon még voltak normálisan összerakott és tisztességgel felénekelt nóták (Hotride, Girls) - hála például a vendégvokalistáknak (Juliette Lewis, Princess Superstar, hogy csak kettőt említsünk). Az Invaders Must Die ehhez képest is zavarba ejtő alkotás, - minek -

A magyar film egykor élen járt az apakeresésben, fiatal emberek néztek jelentőségteljesen, ránctalan arcokról váltott ráncosokra, s állt meg hosszú pillanatokra a kamera; aztán elmúltak a hatvanas évek, a delejes tekintetek kásás fényekbe fulladtak. Az apaképek keresésétől elment a kedvünk, kit érdekel a múlt, ha a pokolban élünk, és ez már egy új generáció. Ma már nem néz úgy (annyira) senki se. Dercsényi Dávid

Pedig Luc Besson valaha még ehhez is értett! Mióta persze fröccsöntött tömegtermelésben nyomatja kifele az árut, a helyzet csak bonyolódott. Attól ugyanis, hogy elmondhatjuk: immár nem ért hozzá (hogyan jusson egy idióta egy szálon lefuttatott történetével egészen a szívünkig), még nem változott semmi. Ugyananynyit röhögünk. - ts -

A körme hosszú, a teát három kockacukorral issza, a hóemberben semmi egyházelleneset nem lát, és kitüntető figyelemben részesíti az iskola első és egyetlen fekete diákját. A megújuláspárti Flynn atyának kétségkívül sok van a rovásán, ám míg a cukor és a köröm egyetlen bíróságon sem állna meg, ellenben a gyanú, miszerint a felebaráti szeretetnél többről van szó tanár és diákja között, már nem lebecsülendő fegyver a papra pikkelő igazgatónő, a vaskalapos Beauvier nővér számára. Meryl Streepen úgy áll e vaskalap, mintha ráöntötték volna; - köves -

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Sugár János Tűz a múzeumban című tervét nem a Kiscelliben, hanem a Nemzeti Galériában kellene megvalósítani, és akkor a mű kellően be tudna ágyazódni a kortárs muzeológia legaktuálisabb, igaz, önmagától soha meg nem oldódó problémakörébe. Az önkéntes tűzőrzők az Élet és Irodalom olvasói táborából kerülnének ki. A padlótűz barátságos fényénél megbeszélhetnénk, hogy mi kérhető számon a Nemzeti Galérián és mi nem, illetve, hogy miért nem érdekelte a kutyát se a nagy hevületben a Vajda Lajos-kiállítás. Kürti Emese

Egy viszonylag csöndes, átlagos színházi hét legfőbb tapasztalata: "a kor foglalatjai és rövid krónikái" (így nevezi Shakespeare a színészt) ma sincsenek könnyű helyzetben (akkor sem voltak, ugye). A kor olyan, amilyen - benne a színház ugyancsak. De neki, mármint a színésznek mégiscsak erről kell krónikát írnia. Csáki Judit

David Frankel újabb alkotása az előzőhöz hasonlóan zsigerig ható témát feszeget: míg Az ördög Pradát visel esetében az volt a kérdés, hogy meddig növelhető a tűsarok (lelki) egyensúlyunk elvesztése nélkül, addig a Marley meg én arra keresi a választ, hogy milyen szintű cukiságot bír el a vászon. Az alkotók semmit sem bíztak a véletlenre - pláne a jó ízlésre -, filmjük akkor sem lehetne édesebb, ha tízezer Disney-figurával forgattak volna egy Sohaország partjainál elterülő cukorgyárban.

A kiállítás címének előképe Michael Gibbs 1993-as lemezének egyik dzsesszszáma, ezt "sajátította ki" Jonathan Coe 2007-ben megjelent regénye, amely egy idős hölgy és egy vak lány közötti, privát fényképeken keresztül kibontakozó emberi kapcsolatot mutat be. Az itt kiállított fényképek - illetve egy, a 40.

című operája közismerten négy nagy szerelmi kettősre épül, ezért egy salzburgi bemutató nem lehet meg sztárok nélkül. A tavalyi Ünnepi Játékokra Anna Netrebkót és Rolando Villazónt, a csúcsceleb álompárt tervezték, de az orosz énekesnő szülési szabadságra ment, így a mexikói tenornak új partnert kerestek.

Noha Matthew Scudder, úgy tűnik, képes volt lekászálódni a pokolba robogó alkoholvonatról, korántsem állítható, hogy valamiféle kontúrosabb cél felé kanyargó útra tudta volna kormányozni immáron józan létezését. A gyűrött New York-i exzsaru életében a kocsmatúrákat az AA-gyűlések nem kevésbé mániás látogatása váltotta fel - és tulajdonképpen ez, azaz a pia nélkül zakatoló élet tényei adják a Scudder-sorozat új darabjának legfőbb témáját.

film - Téli utazás Nagyjából a film eleji cirill betűs stáblista az utolsó fogódzó, bár aki nem ért oroszul, már itt elveszítheti a fonalat (segítünk: a rendező Kirill Szerebrenyikov, aki Az áldozatkaszkadőr című filmjével jelentkezett legutóbb). A szűkmarkúan kimért fonalat hamarosan Ljuba is elveszíti: a világhíres énekesnő, aki a világból rándul vissza a rég látott orosz szülőföldre, nem csak unott képű édes fiát veszíti el a káposztaszagú ködben, de minél hosszabban kénytelen időzni e tájon, annál kevésbé tud (végül már nem is akar) kitérni a helyi erők marasztalása elől.