Zene

Joulupukki halálának éjszakáján - ha jól emlékszem, ez volt a címe annak a dermesztően morbid és nyomasztó, de hát milyen is lenne, ha egyszer skandináv novellának. Magam csak a képregényváltozatát olvastam (fordította: SztyopaX), de biztos megjelent valami antológiában is (Nyűhalál a rög fölött - fiatal számi elbeszélők; ilyenre gondolok). No, abban havas tájat látunk nagytotálban, fut a szán, szalad a szán, csilingelnek a csengettyűk a rénszarvasok nyakában, a Télapó hangosan kurjongat, hallali, hallali - s a távolban feltűnik egy falucska. - ts -

Tom Cruise halott. A film végén lőtték agyon a hadügyminisztérium hátsó udvarán, utolsó szavaival a szent Németországot éltette. Tom Cruise-t nem szokás a filmek végén kivégezni, vagy ha mégis, ott az epilógusból rendszerint az derül ki, hogy mindez csupán az ellenség megtévesztését szolgálta, és hősünk, köszöni szépen, jól van. A film, melyben Tom Cruise meghal és a stáblista lefolyását követően sem tápászkodik fel, és porolja le magát, Stauffenberg ezredesről kíván elmondani egyet s mást: - köves -

Ügyes forgó települt az egri Gárdonyi Géza Színház színpadára - gerezdekre szabdalja a teret; a kis cikkelyek ráadásul átnyílnak egymásba, látni engedik egymást is. Ambrus Mária remek díszlete nemcsak Raymond Chandler Elkéstél, Terry című regényének szövevényes bonyolultságára utal, hanem a mélyebb rétegek és az atmoszféra legtalálóbb vizuális párját is odahívja a színre: Edward Hopper képeit. Zsótér Sándor rendező egyiket-másikat konkrétan is belerendezi a darabba - például a Western Motel és a Nighthawks címűt -, de a díszlet egésze, a falak festése, a bútorok, a kis terek el- és berendezése is Hoppert idézi. Csáki Judit

"Nem azért van, hogy megértsd és elfogadd!" - írta fel valaki a kiállítás erősen túltelített, szabad önkifejezésre felkínált látogatói falára. Ez az állítás elég pontosan meghatározza a műfaj és a mögötte burjánzó kultúra lényegét, már amennyiben nem műélvező, esztétikai értelmező szándékkal közeledünk hozzá, és nem is a tulajdon, illetve rongálás kérdéskörébe illesztjük, rendőrért, jogászért kiáltva. - kovácsy -

A magyar kultúrtörténet szellemi-spirituális műhelyeinek sorában - Vasárnapi Kör (a fiatal Lukács György és barátai); Sziget (Kerényi Károly, Szerb Antal és mások) és társaik - fontos helyet foglal el az 1945 és 1949 között működött Európai Iskola. A tagságot elsősorban képzőművészek és művészettörténészek alkották, de irodalmárok és orvosok is voltak körükben. Az utóbbiak közé tartozott Gegesi Kiss Pál (1900-1993) gyerekgyógyász is, akit több okból is számon tart a művészettörténet. Havasréti József

Az 1956-os emigráns Mészáros István, a brightoni University of Sussex emeritus professzora valószínűleg a leginkább ismert Lukács-tanítvány Nyugaton és a legkevésbé ismert Lukács-tanítvány Magyarországon. A kettőnek ugyanaz a magyarázata: Mészáros ortodox lukácsiánus, vagyis ortodox marxista. A tőkén túl alighanem a főműve. Már pusztán méretei lenyűgözők: a 994 oldalas angol eredetiből (Beyond Capital. Towards a Theory of Transition, Merlin, London, 1995) most magyarul megjelent kötet a mű I. része csupán. A továbbiak: "II. A szocialista kritika történelmi küldetése" és "III. A tőkerendszer strukturális válsága", végül "IV. Kísérletek kapcsolódó témákról". Lendvai L. Ferenc

Dél-Koreában járunk, a 2014-es téli olimpiára kandidáló városban. Északon épp Kim születésnapját ünneplik, nyilván nagyobb érdeklődés mellett, de erre sem lehet panasz.

A turnézó filharmonikusok heveny poggyászmizériája, másfél órás csúszás, s ezt ellensúlyozandó némi kamarazene és potyapezsgőzés előzte meg a philadelphiaiak meghirdetett koncertjét, mely ilyesformán mindvégig fokozottan empatikus és emelkedett hangulatban zajlott. No, nem mintha a nagy tekintélyű zenekar produkciója fikarcnyit is rászorult volna a leereszkedő együttérzésre vagy épp a szeszes kedélyjavításra, hisz a legendás telt hangzást már a programot indító Egmont-nyitányban megcsodálhattuk, aminthogy az együttmuzsikálás példás fegyelme is rögvest szembetűnővé vált.

Lángoktól ölelt kis országunkban, nyugodtan kimondhatjuk, a sörnek nincs becsülete. Hol vannak már Krúdy keserédes futamai a habról és a krigliről? A sör nálunk elproletárosodott.

Fodor Géza 1986-ban az állandó mozgást jelölte meg Békés András rendezésének domináns elemeként, s a Kovalik Balázs közreműködésével felújított produkció ma is dinamikusnak tetszik. Ám talán az eltelt évtizedek apasztották a maga idejében okkal üdítőnek ítélt, a konzervatív operaszcenikát Székely László díszleteivel meghaladó előadás újszerűségét, vagy meglehet, a kidolgozottság körül hibázott valami, mert hát az első szereposztás bemutatóján nem annyira a mozgás, mint inkább a konfúzió tűnt uralkodó elemnek, melyre Berta, Rosina nevelőnője maga is panaszkodik (Oh, che casa in confusione!).

A rockklubok fejlesztését illetően sajátos elképzelések élnek honfitársaink fejében, gondoljunk csak a nemrégiben megújult Rádayra, ahol a falakra mutatós új festékréteget simítottak, a teret pedig klassz fotelekkel tagolták, csak éppen a koncertterem borzalmas akusztikájával nem törődött senki sem. Ennek fényében különösen örvendetes, hogy a Dürer-kert üzemeltetőit nem a külsőségek foglalkoztatják: a klubban múlt csütörtökön ugyanaz a diszkrét, de mindenképpen otthonos lepukkantság fogadott minket, mint amikor pár hónappal ezelőtt ott jártunk, a kisterem megszólalásában azonban szignifikáns fejlődést regisztrálhattunk: a louisville-i Young Widows hangzása kellőképpen vaskos, arányos és decibeldús volt.

Gorkij több mint százéves, sok színházi kísérletet megért darabja egy kőszínház pincéjében mint kortárs fizikai színházi revü lett előadva, egy orosz, krómozott gyorsbüfében (egyértelmű McDonald's parafrázis) Playboy-nyuszik, bohócok, konyhalányok meg utcai harcosok között. Horváth Csaba rendező-koreográfus úgy döntött, hogy felkavarja a kedélyeket Angyalföld peremén.

Aesopus nem ment messze az állatok antropomorfizálásával: nagy elődök híján úgy is épp elég nagy hatást érhetett el, ha állatszereplőit "csak" néhány alapvető emberi tulajdonsággal látta el. Épp ezért lehet iszonyúan közhelyes, ha egy La Fontaine-nél kevésbé tehetséges szerző próbál az aesopusi fabulákhoz hasonlókat írni.

John Frusciante öt évvel ezelőtti, méltán ambiciózusnak nevezhető vállalkozásának (egyetlen esztendő leforgása alatt hat darab hosszabb-rövidebb lemezt jelentetett meg) kétféle olvasata lehetséges. A jóindulatú megközelítés szerint ilyen mennyiségnél hatalmas teljesítmény, hogy a számoknak nagyjából a fele (sőt a Shadows Collide With People-on és a The Will To Death-en inkább több) nagyszerűen sikerült, hiszen nevezzünk meg még egy kortárs rockzenészt, aki legalább ezen a nívón utána tudna csinálni egy ilyen mutatványt. Kevésbé könyörületes pozícióból Frusciante önértékelésének súlyos problémáiról lehet beszélni, arról, hogy mennyire rosszat tesz a lemezeinek, hogy képtelen legalább két lépést hátrálni, és egy ilyen, némiképp semlegesebb szemszögből megvizsgálni, melyek azok a témák, amik ténylegesen megérdemlik a nyilvánosságot, és melyeket volna szükséges inkább erős szívvel letörölni a laptopról. Greff András