Zene

A japán születésű és otthon is jelentős respektnek örvendő Susumu Yokota nevét viszonylag korán megismerhette az elektronikus tánczenékért rajongó európai publikum: 1992-től jelentek meg maxijai Németországban, a következő évben pedig kijött az áttörést hozó (s már címében is emblematikus) The Frankfurt-Tokyo Connection. A sajátján kívül több álnéven (egyebek mellett Stevia, Prism) is dolgozó Yokota hamar elismerést vívott ki magának azzal, ahogy képes volt megragadni a zenei elektronika szinte minden aspektusát. Egyaránt készített alaposan, gondos mestermunkával összehegesztett technó, house, sőt elektro és breakbeat stílusú klubzenéket - ugyanakkor rendre finom ambient elektronikával kápráztatta el az efféle, otthon hallgatós zenék híveit: máig is keresett és nagyra becsült darab valamennyi, a legendás Leaf Recordsnál kiadott, szofisztikáltan koncepciózus albuma. Eme kettősség idővel elhalványult: - minek -

A borítókép mindig is kiemelt fontossággal bírt Morrissey számára, lemezei azonnal felismerhető, egységes esztétikát képviselnek látványban is, már a kezdetek óta. A Smiths idején ismert és kevésbé ismert személyiségek fekete-fehér fotóit választotta, szólóban azután némileg módosult a koncepció, szinte minden lemezről Morrissey arca néz vissza, és tekintve a sorlemezek, a válogatások és gyakran több változatban is kiadott kislemezek tetemes mennyiségét, ez lassacskán egy múzeumra való Morrissey-portrét jelent. Kovács Marcell

Rögtön az elején tisztázzuk a két játékkal kapcsolatban nyilván felmerülő közhelyes kételyeket: de bizony, egyértelműen jobb valódi színpadon állni, igazi hangszereken játszani, élőben gitározni vagy dobolni, és megtapasztalni, ahogy a rajongók ezrei szurkolnak nekünk. Csakhogy erre a potenciális játékosok 98 százalékának szemernyi esélye sincs. Ezért is találták ki a rocksztárszimulátorokat: elég egy konzol, egy Guitar Hero- vagy egy Rock Band-szett műanyag hangszerekkel, és máris átélhetjük az arénában koncertező zenekarok élményeit. Hó Márton

A soha vissza nem térő - ez a címe Pintér Béla és társulata legújabb produkciójának - arra vonatkozik, hogy a darabban szó van egy nagy lehetőségről, amit meg kell ragadni, mert nem tér vissza soha. Semmi lacafaca, semmi finesz - mehetünk tovább. Csáki Judit

Míg a Molnár Edit és Páldi Lívia kurátorok által válogatott és a Műcsarnokban három évvel ezelőtt megrendezett, észak-európai művészeket (köztük finneket is) bemutató kiállítás (Álmok égő tájain) elsősorban a régió sokszínűségére koncentrált, a Ludwig Múzeumban látható és Amerikából importált tárlat középpontjában a finnekkel kapcsolatos kulturális sztereotípiák állnak. A kissé idejétmúltnak tűnő nemzetkarakterológiai megközelítés szerint - amely Marko Tapio 1967-68-ban megjelent, Finnország sajátos kulturális-politikai légkörét elemző könyvsorozatára támaszkodik - a kíméletlen, zord hidegben és a hosszú, sötét télben élő, szótlan, mélabús és melankolikus finnek minden átmenet nélkül hajlamosak a "sarkvidéki hisztériára". E vad és szélsőséges állapotba tartozik a mértéktelen alkoholizmus, a nyugtalan kóborlás, a tombolás megannyi válfaja - amelyeket egyébként a finnek intézményesült formában is gyakorolnak minden május elsején, amikor a későn érkező tavaszt nemcsak tivornyázással ünneplik meg, hanem például kórháziágy-toló versennyel is. Dékei Kriszta

A szellemtörténet szeszélyei úgy rendelték, hogy a német irodalom egyik parabolikus könyve, A bolondok hajója először az irodalomtörténetben bukkant fel pazar kommentárokkal - a 19. század derekán, Friedrich Zarncke kiadásában -, és csak aztán ébresztette fel újra a későbbiek érdeklődését, s helyezkedett el a figyelem belső köreiben. Huszadik századi utórezgései - Jürgen Weber szobra a nürnbergi sétálóutcában, az ehingeni Locher-emlékmű vagy Thomas Bühler rajza a kivágott NDK-címerrel, előtérben a bürokrácia, a hadiipar és az egyház mohó, hemzsegő kígyóival - egy váratlan és termékeny újjászületés jelei voltak. A mű a német irodalom nagyjainak eszméleti ősgalériáiban alig-alig volt jelen, s a tizenhatodik század közepétől egészen a huszadik századig, mondhatni, hosszú Csipkerózsika-álomban szunnyadt. Báthori Csaba

Hoffmann negyvenévesen írt, 1815-16-ban megjelent művében hiánytalanul megvan minden, ami egy vérbeli rémregényhez kell, így gyilkosság késsel, gyilkosság méreggel, vérfertőzés, kísértet, hasonmás, önmagukból a legváratlanabb pillanatokban kiforduló szereplők, s mindenekelőtt egy masszív, több évszázadon át kifogástalanul működő családi átok. D. Magyari Imre

Mit kapunk, ha Aki Kaurismaki Gomolygó felhőzet című filmmunkáját úgy, ahogy van, beledobjuk egy fazékba, s felhelyezzük az üzemi hőmérsékleten duruzsoló sparherdra? Semmit, lassan forrni kezd (víz van benne). S ha a forrásban lévő felhőzetre ráborítunk tetszőleges című Eric Rohmer-filmeket? Semmi, egy ideig alábbhagy a forrás, aztán újrakezdi.

Az utóbbi időben többször is lenyilatkozta, hogy nem tartja magát karmesternek, ehhez képest Schiff András dirigensként szédítő koncertet adott a Budapesti Fesztiválzenekar élén. Már a műsorválasztás kimagaslóan átgondolt koncepciót mutatott: Schubert szinte gyerekként írt 2.

Schubert kisebb zongoradarabjaiból játszott, főként az utolsó két év, vagyis 1827-28 terméséből. Régebben, mondjuk húsz éve, senki nem merte volna egy műsorba foglalni ezeket az apró remekműveket, mert kicsinek hatalmasak, hatalmasnak meg aprócskák, technikailag nem túl nehezek, de azért egyáltalán nem könnyűek.

Walternek még a nyakkendője is szomorú, hát még ő maga. Az élet mindig máshol van, mint e tisztességben megkopott, gyászával élő tanárember: egyikük sem keresi a másik társaságát, tudomásul veszik a tisztes távolságot.

Tizenötödik évét írja a patinás müncheni Compost kiadó: a Michael Reinboth által vezetett cég múlt év végén jutott el a háromszázadik (!) megjelenéséhez, amit szokás szerint egy jó ízléssel összerakott válogatással ünnepelt. Megtalálunk itt mindent, amit szeretni lehet a bajor címke portfóliójában - akad finom, bossás dzsesszgroove, mint a régi szép időkben, retrodzsessz stichű popsanzon, vékony határvonalon egyensúlyozó vokális soul, modern fusion, lüktető broken beat - és emellett jó néhány szofisztikált négynegyedes tánczene, melyek alighanem a kompiláció legjobb darabjai.

A jó hír az, hogy túléltük a hatalmasra duzzadt agyak korát, és még mindig felszabadultan tudunk röhögni, ha valaki társaságban elfingja magát. Egymillió évvel ezelőtti, azaz 1986-os önmagunkra talán még a csuklás képességében hasonlítunk, máskülönben kórosan nagyra nőtt agyunktól nem szenvedünk többé, vízben élünk, szaglásban túltettünk a kutyákon, halfogásban leköröztünk néhány más fajt, és úgy általában elmondható, hogy a boldog, ámde rövid életű uszonyosok táborát erősítjük.

Durva fémállványzat - meg egy zongora - a helyszín, a fekete ruhás színészek ezen húzódzkodnak, lógnak, dörömbölnek, létrán másznak fel rá. Rögvest látszik: erős rendezői színházról van szó (Jászberényi Gáboréról).