Noha a 77 éves előadóművész az ellenkultúra 60-as évekbeli fénykora óta sokszor változtatott a zenei preferenciáin, a country, a gospel, vagy éppen a lágy folk-rock irány egyszer sem jelentett tényleges váltást. Új albuma, a márciusban megjelent Whistle Down the Wind tízéves hiátust tölt be – a legutóbbi korong, a Day After Tomorrow 2008 őszén jelent meg –, az elkészítése mögött húzódó szándék azonban félreérthetetlenül a búcsúzás.
Az egykori angyalhang már bizonyosan nem fogja a Földet a sarkából kifordítani, de a most megjelent, tíz számból álló válogatáshoz erre nem is volt szükség. A kiváló kortárs szerzők darabjait tartalmazó összeállítás dalai ugyanis messze állnak a klasszikus Dylan-himnuszoktól, az aktivista békezenétől, az üdvös vagy éppen melankolikus szerelmi ódáktól, mindattól, ami Baez nevének hallatán eszünkbe jut. Persze az énekesnő hangjának változása erős támaszték lehetett az album dalainak válogatásánál, s minden bizonnyal ez a döntő változás érlelhette meg benne a visszavonulás gondolatát is.
A Whistle Down the Wind című nyitószám Tom Waits és Kathleen Brennan közös szerzeménye, de az eredeti, Waits-féle megszólaltatás sem tudja felülmúlni azt az értelmezést, amellyel Baez megajándékozta közönségét; alig hihető, hogy az album címadó száma nem saját szerzemény. Az amúgy egytől egyig kiváló dalokban inkább csak jelzésértékű a jószerivel gitár, zongora, dob és nagybőgő alkotta zenei kíséret, a hangsúly Baez őszinte, az érzelmeket precízen kifejező énekhangján van. E hang és persze az élettapasztalat hitelesíti például a The President Sang Amazing Grace című dalt, ami a három évvel ezelőtti charlestoni tragédiát idézi fel, egészen pontosan azt, hogyan énekelt a gyászoló tömegnek Barack Obama akkori amerikai elnök. Zoe Mulford szerzeménye ebben a formában annyira erős és hatásos, hogy szinte képtelenség egymás után többször meghallgatni. A Civil War, az Another World vagy az I Wish the Wars Were All Over című dalokban talán nem érezhető ilyen mértékben a „kimondhatatlan kimondása”, de hasonló erővel szólnak, hasonló módon tesznek hitet előadójuk nyilvánvaló elköteleződéséről, társadalmi érzékenységéről. A Silver Blade – Josh Ritter balladisztikus műve – például arról szól, hogy hogyan végez egy fiatal lány az őt kihasználó férfival, míg Josh Ritter másik szerzeménye, a Be of Good Heart és Tom Waits közismert Last Leafje fájón, de ellenállhatatlanul énekli meg a búcsúzást.
Joan Baez februárban indult európai búcsúturnéján a legkedvesebb dalai mellett többé-kevésbé ennek az albumnak az anyagát adja elő, hiszen a búcsú ellenére e fellépések – a lemezhez hasonlóan – nem csak a visszavonulásról szólnak. Március végén Pozsonyban láthattuk. Talán a mély drámaiság, a nem várt zenei kondíciók miatt – megváltozott hangzás, mindössze három zenésztárs, köztük fia, Gabriel Harris mint ütőhangszeres – a közönség lelkesedése visszafogottabb volt még a Swing Low, Sweet Chariot alatt is, amit Baez ’69-ben a woodstocki fesztiválon is elénekelt; az igazán nagy siker az volt, amikor a fiatal énekesnővel, Grace Stumberggel közösen adta elő a The Night They Drove Old Dixie Down és a Me and Bobby McGee című legendás dalokat.
Azoknak, akik a fiatal Baezt szerették, talán csalódás lehetett a lassabb tempó, a megváltozott hangterjedelem. A magasakat egyre többször énekelte fejhangon, olykor kissé hamisan. De ez sem volt baj, sőt, az előadás éppen ettől vált intimmé és hitelessé. Egy méltósággal idősödő, szelíd, ugyanakkor bizonyos dolgokban nagyon is következetes asszonyt láthattunk, aki Pozsonyban – igaz, papírról – még a szlovák nemzeti himnuszt is elénekelte, a fellépést követően pedig a Ficót megbuktató tüntetések szervezőivel találkozott, akikkel a demokrácia fontosságáról, a korrupció felszámolásáról, egy élhetőbb, emberibb világról beszélt.
Proper, 2018
