Magyar Narancs: Pontosan mi ez a különleges zenei stílus?
Mauro Durante: A pizzica elnevezésű zenét játsszuk. Ez zene és tánc, amely a dél-olaszországi tarantellák családjába sorolható. Az utóbbiak egy helyi változatáról van szó, Salentóból, Puglia tartomány déli részéből, vagyis az „olasz csizma” sarkából. Igen energikus, ritmikus zenéről beszélünk, amelynek a lüktetését a tamburello által vég nélkül diktált ritmus adja. A zenénk összekapcsolódik egy tarantizmus nevű kulturális jelenséggel is. Létezett ugyanis egy olyan hiedelem, hogy ha megcsíp a taranta nevű pók, a méreg feldolgozásának legjobb módja a táncolás – mégpedig órákig, fél napig akár. Vagyis kitáncoltatni a mérget a megcsípettből, és ezáltal meggyógyítani.
MN: És valóban fél napokig táncoltak?
MD: Igen. Ez lényegében egy vallási rítus volt. Manapság persze már nem él ez a hitvilág. Ezzel szemben a „démonok”, a „taranták” ma is tovább élnek, nekünk, fiataloknak is megvannak a sajátjaink, mint a válság, az álláshiány. Úgyhogy szívesen hisszük, hogy a zene és a tánc hatalma is tovább él, és bizonyos értelemben gyógyulást is hoz. Természetesen nem gyógyító terápiára gondolok a szó szoros értelmében, de az is igaz, hogy a zene jobbá teszi az életet.
MN: Vagyis ott, Salentóban mindmáig táncolják az emberek ezt a táncot?
MD: Egy átmeneti szünetet követően újra felfedezték ezt a hagyományt. Így ma már sokan táncolják ezt a táncot pizzicazenekarok zenéjére. Most már persze nem rituális, hanem egyszerűen örömteli táncként. Így ez a zene mára a helyi identitás, büszkeség egyik forrása lett.
MN: A pizzica szó hallatán kézenfekvő a pizzicato zenei kifejezésre asszociálni.
MD: Nem vagyok biztos benne, hogy mi volt a szó tényleges, eredeti jelentése, de a pizzica csípést is jelent, úgyhogy valószínűnek tűnik, hogy ehhez a pókcsípéses hagyományhoz kapcsolódik a kifejezés.
MN: És ha már a szavak jelentése: miért szerepel a grecanico kifejezés az együttes nevében?
MD: A Canzoniere Grecanico Salentino név már régi, 1975-ös, amikor a zenekar megalakult a múlt újrafelfedezésének jegyében: tudnod kell, honnan jössz, különben nem jutsz sehová. A grecanico a vidék görög–bizánci múltjára utal, amikor a görög nyelv egy helyi változatát használták az itteniek. A canzoniere pedig daloskönyvet jelent.
MN: Fennmaradt ebből a görög múltból valami – mondjuk a helyi dialektusban?
MD: Igen, a szűk salentói térségben, amely úgy tíz falut foglal magába, a helyi dialektus még őrzi a görög hagyományokat – főleg a dalokban. Viszont az élőbeszédből már eltűnőben van, a fiatalok már nem veszik át az öregektől.
MN: Szóval éppen a dalok éneklésével tartjátok fenn a dialektust.
MD: Lehet ezt is mondani, habár tudjuk, hogy megmenteni úgysem lehet a nyelvet, ha nem beszéljük baráti körben, hétköznapi helyzetekben.
MN: 1975 óta létezik tehát az együttes. Vagyis gyakorlatilag nincsenek is régi tagjai, hiszen mindnyájan fiatalabbak vagytok.
MD: Eredetileg a szüleim alkották a bandát, illetve egy másik jelenlegi tagunk édesapja. Ez tehát már a második nemzedék. 2007-ben ugyanis úgy határozott az apám, hogy a hagyományoknak megfelelően átadja nekem a zenekar vezetését. Én pedig elhatároztam, hogy további fiatal zenészeket keresek, akikkel azonban a régi zenét játsszuk továbbra is. Számomra ez egy jó történet…
MN: Csak a régi dalokat éneklitek, vagy ezek alapján írtok azért újakat is?
MD: Úgy érezzük, hogy ezeknek a daloknak az üzenete ma is érvényes, sőt általános érvényű, mondhatni időtlen. De áthangszereljük őket, ez pedig sokféle hatást tükröz. Írunk egyébként új dalokat is, és szeretjük azt gondolni, hogy a zenénk egyszerre ősi és modern.
MN: Hogyan fogadják a zenéteket Olaszország más területein?
MD: Nagyon jó a fogadtatás, mert érezhetően autentikus, közvetlen hatást kiváltó, egyenes zenéről van szó. Szóval a hallgatóság szívesen merül bele. Nem olyan az élmény, mintha egy színházban ülne az ember. Ennyiben hasonlatos a rockzenéhez is: szinte megköveteli a részvételt. Bármerre járunk, mindenütt ezt tapasztaljuk. A nyelvi határokat is képes átlépni, mert a zenével, a tánccal beszélünk, és így is át lehet adni üzeneteket, nem csak szavakkal.
MN: Mekkora az együttes?
MD: Héttagú. Hat zenész és egy táncos.
MN: És milyen hangszereken játszotok?
MD: Én hegedűn és tamburinon játszom, Giulio Bianco harmonikán, blockflötén, furulyákon, zampogna nevű olasz dudán, basszusgitáron. Massimiliano Morabito diatonikus harmonikán játszik (a harmonika gombjai kétféle hangot tudnak megszólaltatni a levegő be-, illetve kifújásakor – K. T.). Emanuele Licci énekel, emellett buzukin és gitáron, Giancarlo Paglialunga is énekes, ő tamburinon, tamburellón és egyéb ütőhangszereken játszik. Maria Mazzotta énekel, és ő is használ ütőhangszereket, Silvia Perrone pedig táncol.
MN: Ez is különleges, hogy külön táncosa van a zenekarnak.
MD: Azért, mert a pizzica zene és tánc.
MN: Melyik az a hangszerek közül, amely különlegesnek mondható?
MD: A fő ritmushangszer a tamburin és a tamburello (csörgődob – K. T.). Maga a használat technikája az, ami különleges, salentói specialitás.
MN: Professzionális zenészekként állandóan csak koncerteztek?
MD: Igen, és nem akarjuk egyfajta múzeumként felfogni a zenekart, ezért mai show-t mutatunk be, emellett lemezeket adunk ki, amelyek mai hangzásúak.
MN: A mediterrán medence mindig kedvezett a kultúrák keveredésének. Milyen külső hatások hagytak nyomot a salentói népzenén?
MD: Valóban kultúrák keresztútja mellett fekszik ez a térség. Nagyon közel vannak a görögök, albánok, Észak-Afrika – és sokféle uralom alatt éltünk az évszázadok során, ez pedig a zenén is érződik. Említhetem akár az arab melizmatikus (egy magánhangzót több hangon át hajlító – K. T.) dalokat, de a canzone (dal – K. T.) olasz hagyományát is. Szóval érdekes módon egy nyugati ország területén egyfajta eredendő világzene a miénk.
MN: Együttműködtök olykor más muzsikusokkal?
MD: Hogyne! Például Ibrahim Maalouf libanoni trombitással, Stewart Copelanddel a Police-ból, az albán Fanfara Tiranával, a mali Ballake Sissokóval, sok mindenkivel. A zene kinyitja a világot.
*
Mauro nem szerénykedett, amikor az együttes színpadi teljesítményéről beszélt, de a valóság sokkal nagyobb túlzásnak bizonyult. A mágikus erőnek ez az intenzív kisugárzása valóban nem mindennapi esemény, még válogatott zenekarok fellépésekor sem. A tökéletes, bravúros, biztonságos technikai képzettség? Maguknak a daloknak az ősi ereje? A zenészek viszonya az előadott dalokhoz, amelyben egyszerre jelen volt az alázat és a büszkeség? A hátborzongatóan tökéletes hangszerelés? Nem is igazán fontos, hogy melyik elem mekkora arányban és még mi mindennel kiegészülve hozta létre az otthonosság, a boldog, pozitív töltésű révület különös, szívmelengető élményét. A lényeg az, hogy aki meghallgatta a délolasz zenekart, immár egy nagyszerű élmény birtokosaként, gazdagabban járhat-kelhet, és azon töpreng, hogyan juthatna el a legsürgősebben az olasz csizma sarkába.
Világfalu színpad, augusztus 15.
