Magyar Narancs: Két évet végeztél el a Zeneakadémia zongoraszakán, amit végül a berlini Hanns Eisler zeneművészeti főiskolán fejeztél be. Hogyan kerültél ki Berlinbe?
Márton Dávid: A Zeneakadémián láttam egy szórólapot egy nyári mesterkurzusról, és az ottani professzor meghívott, hogy menjek ki hozzá. Gondoltam, maradok fél évig, egy évig. Azóta is ott vagyok – tipikus ottragadás-történet ez.
MN: Van olyan, hogy valahol otthon vagy?
MD: Különböző otthonok vannak. A szellemi és baráti otthonom egyértelműen Berlin, végül is 28 éve ott van a központja az életemnek. A prousti értelemben vett otthonom viszont itt van, Magyarországon, az illatokkal, a fényekkel – ez még mindig ugyanúgy működik. A vágyott otthon, a német romantika értelmében, megint teljesen máshol van.
MN: A rendező szón a szakma nagy százaléka azt hiszem, mást ért, mint te.
MD: Ez a jó ebben. Hogy mindenki mást ért rajta. Színházi zenészként Berlinben szerencsém volt nagyon különleges és egyéni rendezőkkel dolgozni, közülük Christoph Marthaler és Frank Castorf volt rám legnagyobb hatással. Náluk is azt láttam, hogy teljesen más a felfogásuk a rendezésről, személyes és sajátos módon, alkatuk szerint dolgoznak. Ami engem illet, néha azt gondolom, hogy igazából menekülésben lévő zongorista vagyok. Pedig már nagyon régen nem zongorázom, legfeljebb néha a próbateremben, ha van egy jó zongora, megpróbálom az emlékeim töredékeit összerakni. Ülök a villamoson, és az ujjaim maguktól Bach-prelúdiumokat játszanak. Ez olyan mélyen van az idegrendszerben, hogy ha az ember egyszer zongorista volt, akkor mindig valahogy ahhoz képest csinál valamit, még azt is, hogy éppen nem csinálja. Amikor színházzal foglalkozom, abban benne van, hogy milyen jó, hogy most nem kell gyakorolnom. Mintha szabadnapja lenne az embernek.
MN: A te felfogásodban mit jelent az, hogy rendező?
MD: Egy kollektív munkának a vezető, irányadó funkciója. Sűrítünk, ahogy a német Dichtung – költészet – mondja. Valamit egy térbe sűrítünk.
MN: Azt mondod, sűrítünk, vagyis nem választod el magad az alkotó közösségtől.
MD: Nem is lehet, az nem volna őszinte. Persze az sem, ha azt mondanám, hogy ez egy teljesen hierarchiamentes munka. Egy előadás alapgondolata, vagy maga az anyag és a téma kiválasztása nálam indul, és a folyamat későbbi szakaszaiban is mindaz az alkotói energia, ötletek és gondolatok sokasága, ami egy produkción belül felmerül, általam kanalizálódik, épül egésszé. De a rendező munkája mellett a színházi tér is nagyon erősen meghatározza egy-egy előadás világát. A téralakítók, azaz a díszlettervezők igazából színházi koncepciókat hoznak létre. Nagyon sok olyan színházi alkotó páros van, ahol a díszlettervező nagy művészi autonómiával rendelkezik.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
