A sapkás, zekés szedősegéd talán éppen a Példabeszédek 24.20. versének utolsó sorát rakná ("a bűnösök mécse kialszik"), a hosszú hajú, tunikás nyomólegény már nem tudja meghúzni a kart a présen, amely többek között e sort is papírra nyomná: "Aki hazugságot tanúsít, elvész", és maga a könyvárus mester sem silabizálja tovább a bolthajtás alatt kedvenc Vergiliusát ("kelj, Bosszú Szelleme, csontom hamvaiból"), mert mindhármukért kinyúlt már a Halál csontkarja - legalábbis ezt a rémdrámát közvetíti az 1500-ban készült lyoni Haláltánc sorozat egyik képe. Vajon mi bűnük lehet e közkedvelt szakma művelőinek, hogy így lesújt rájuk a "megfékező nagy Úr" vagy annak három aszalék testű segédje? Mit tettek?
Személy szerint nyilván semmi főbenjárót, ámbár néhány korabeli kolostori másoló barát minden bizonnyal más munka után nézhetett attól fogva, hogy a kézzel írt könyv ideje lassan lejárt, közre mindinkább az "egyenbetűseket" bocsátották. A sok-sok boci életét követelő pergament ugyane században leváltja
az eldobott rongyokból
írófelületté alakított papír. Ami a sokszorosítást illeti, abban még az Isten sem találhatott kivetnivalót, legfeljebb az egyformaságban. Márpedig nyomtatni szépen csak úgy lehet, ha a papír sima, és épp ily "egy-síkú" a betűnként kiszedett nyomóforma, mielőtt rövid, de annál erőteljesebb csókban forrnának össze a prés alatt. Továbbá papírt, prést, betűt moccanatlanul kell tartani, máskülönben a festék (ezt lószőrrel bélelt labdával kell egyenletesen rádörzsölni a betűkre) elmaszatolódik, továbbá odalesz a "soregyen", vagyis a lap két oldalán a sorok nem lesznek fedésben. Ha jobban megnézzük, az újkori európai nyomdászat kialakulásának két fő ága, a nyersanyagul szolgáló papír készítése és a betűszedés ugyanazon az elven alapszik: amott szövetet foszlatok szét rostjaira, majd szösznyi elemeiből tömörítőanyagok hozzáadásával reprodukálhatóan egységes és festéket be nem szívó felületet hozok létre, emitt szavakat szedek szét önmagukban mit sem jelentő elemekre, és ezekből az alapegységekből rakom ki aztán az értelmes szöveget. Mi a lényegi változás? A kézírás rakoncátlan, mégis eleven vonásaiból mértaniasan hideg, rendezett alakzat született: a szépen hurkolódó "civil" ábécé afféle hadra fogható állomány lett. Kész csoda, hogy szemünk könnyűszerrel el- és befogadja egy-egy nyomtatott oldal tükrét, hogy engedelmesen fut sorról sorra, hogy csak nagy sokára fárad el, és folyik össze a szeme előtt ez a katonás betűsereg.
Igazság szerint Gutenberg éppen a kézírásos imakönyvek szögletes betűit metszette vasba és öntötte ólomba: csodálatos 42 soros mainzi Bibliájával a kódexek tökéletességére törekedett. Ez a törten szögletes gót betű, a "fraktúra" vált később a német nyelvterület jellegzetességévé, mert ugyanekkor a latin országokban a velencei nyomdász lángelme, Aldus Manutius jóvoltából a gömbölyített, álló "antikva" és ennek dőlt változata, az "italicus", illetve ezek leszármazottai terjedtek el. Furcsa módon egyre tetszetősebb, egyre olvashatóbb betűk születtek: valószínűleg a betűrajzolat, a vonalak vékonysága-vastagsága, a betű- és sorközök dinamikus összjátéka, illetve maga a szedéstükör valamiféle jóleső vizuális zenévé képes változni egy-egy művész-tipográfus (Garamond, Petit, Baskerville) kezén.
A könyv születése (ez a franciául 1958-ban megjelent alapkönyv) számba veszi a könyvkészítés technikai részét, ám ennél is alaposabban tudósít a mesterség társadalomban elfoglalt helyéről, a könyvkereskedés robbanásszerű elterjedéséről Európa-szerte, sőt nem egy esetben a metszetek érzékletességével avat be a műhelymunka rejtelmeibe. A nyomdákban, melyek többsége az újkor hajnalán egy-két, legfeljebb három sajtót működtetett,
hajnali ötkor indult
és este hét-nyolc óráig tartott a munka, hol egy, hol két óra ebédidő közbeiktatásával. Mire a mester és segédei megérkeztek, a műhelyben lakó inas már befűtött, ugyanígy az ő dolga volt összesöpörni a szemetet, ő szolgálta fel az ennivalót a többieknek: két-három évig az alja munkáért és némi betanításért koszt-kvártélyt kapott. A segédek gyűlölték az inast, hiszen az ingyen munkaerőként rontotta fizetési esélyeiket, ugyanakkor ők is iszonyúan ki voltak zsákmányolva: még viszonylag kezdetleges feltételek mellett is napi 2500-3500 ív volt a norma, ehhez 15-16 óra munka mellett 20 másodpercenként kellett meghúzni a nyomókart a sajtón. És mindez földszinti műhelyben, gyertyafény mellett, télen-nyáron. Ráadásul, ahogy az európai piac a gazdasági visszaesés hatására bedugult, a mesterek mind kevésbé tűrték a frissen felszabadult konkurenciát, és megakadályozták, hogy a helyi céh mestert avasson. A segéd számára megszűnt a felemelkedés lehetősége, hacsak el nem vette valamelyik megboldogult mester özvegyét. Mindazonáltal akadt fényes karrier nem kevés: Cristophe Plantin például, aki könyvkötősegédből autodidakta módon vált a betűmetszés művészévé (róla is neveztek el betűt), s a hitújítás nehéz éveiben a spanyol koronától privilégiumot kapott liturgikus tárgyú könyvek készítésére, antwerpeni műhelyéből nemcsak Európát, de az Újvilágot is ellátta nyomtatványokkal, és valóságos nyomdászdinasztiát alapított, akárcsak a Descartes-ot (Az értekezések a módszerrőlt 3000 példányban!) megjelentető, de főleg tizenkettedrét formátumú zsebkiadásaikról híres holland Elzevierek. A nyomdászmester egyszerre volt technikus, művelt olvasó és korrektor, valamint kereskedelmi vállalkozó. Kereskedni pedig a korabeli szállítási viszonyok közepette nem volt kockázatmentes: a könyvek hordóban utaztak, a súly miatt csak füzetként, kötés nélkül, nemegyszer ronggyá ázva. És ha a rakodómunkás nem tudott olvasni, még el is tévedhettek.
A XVI. század előkelő köreiben Boccaccio volt a sláger, az egyszerű nép a szép Mélusine történetén borzongott, a hitvitázó és politikai röplapok pedig egyaránt etettek szegényt és gazdagot. Ment-e azóta a világ "elébb"?
Osiris, Budapest, 2005, 379 oldal
