Magyar Narancs: Egy régebbi beszélgetésben azt mondtad, hogy „zeneszerzőből hiány van”. Fenntartod?
Bella Máté: Képzett zeneszerzőből van hiány. Régebben a zeneszerzéshez sokat kellett tanulni, tudni kellett kottát olvasni és játszani valamilyen hangszeren. Ma már ez nem feltétlenül szükséges az applikációs és szoftveres komponálás előtörése miatt, ahol kis befektetéssel nagyon gyorsan létrejön egy használható eredmény. Az alkalmazott zeneszerzés szakot azért hoztuk létre pár évvel ezelőtt a Zeneakadémián, hogy a színházi és filmprodukciókban megfelelő ismeretekkel rendelkező zeneszerzők tudjanak részt venni. A könnyűzeneszerzést pedig ma nem is lehet intézményes keretek közt tanulni.
MN: Szerinted kellene? A könnyűzene általában elég spontán módon keletkezik.
BM: Nagyon is kellene! A könnyűzenének ugyanazon kellene keresztülmennie, mint a dzsessznek, ami először New Orleans-i lokálokban jelent meg, azután szép lassan bekerült az oktatásba, rendes tankönyvekkel, tananyaggal. Nagyon sok olyan könnyűzenei darab van, ami hasonló attitűddel jön létre, mint az úgynevezett kortárs klasszikus zene. Az ihletett pillanat után a kidolgozáshoz kellene a jó segítség.
MN: Csináljunk egy kis statisztikát: hány műved van?
BM: Most megfogtál… nem tudom. Meg kellene néznem.
| ||
MN: Ma már nem adnak a zeneszerzők opusszámot a műveiknek. Miért?
BM: Ez az igény sajnos eltűnni látszik. Pedig ha az ember egy darabjának az opus 1-et adja, az azt jelenti, hogy arról gondolt valamit. Az első darabomat, amit vállalok, a Pillangó álma című cselló-zongora duót a zeneakadémiai felvételimre írtam, ezt viszont követték olyanok is, amiket nem raknék bele egy ilyen opusrendszerbe.
MN: A 20. század második felében halt ki ez a szokás. Ha jól tudom, Ligeti sem számozta a műveit.
BM: Ő nem, de Kurtág igen.
MN: Milyen műfajokban komponálsz?
BM: A klasszikus kortárs zene a szakterületem, abban vagyok a legtájékozottabb. Komponáltam operát, kórusműveket, ensemble-kompozíciókat, van néhány zenekari darabom és kamarazeném is. Sokáig dolgoztam színházban, az Alföldi-féle Nemzetiben, a Vígszínházban, a Bábszínházban, írtam filmzenét, valamint néhány popdalt.
MN: Rangsorolod ezeket a műfajokat?
BM: A kortárs klasszikus az, amiben a leginkább meg tudok nyilvánulni.
MN: Nagyrészt megrendelésre írsz?
BM: Lassan kizárólag felkérésre írok.
MN: Nem szeretnél többet írni csak úgy, megrendelés nélkül?
BM: Én akkor is írtam zenét, amikor nem volt megrendelésem. Nem is a felkérés a lényeg, hanem az abban rejlő lehetőségek kihasználása. Ha a megrendelés – bármilyen okból – nem találkozik a belső motivációmmal, nem vállalom.
MN: A megrendelések paramétereit – időtartam, hangszeregyüttes, esetleg műfaj – nagyon korlátozónak érzed?
BM: Az utóbbi időben elég nagy szabadságot kaptam. Általában megkérdezték, hogy mit szeretnék írni, megmondták, hogy milyen koncertműsorban lesz benne, javasoltak az időtartamra egy tól−ig intervallumot, és kaptam egy határidőt. A nemzetközi színtéren egy-két évre előre meg tudják mondani a felkérés paramétereit, itthon sajnos nem, többnyire anyagi okokból.
MN: Tanultál zeneszerzést, jártál mesterkurzusokra. Az alapdolgokon kívül – struktúra, hangszerelés – mit lehet megtanulni? Szemléletet?
BM: Három kérdésre kell választ adni: Miért írunk zenét, kinek írunk zenét és hogyan írunk zenét. Leginkább a harmadik kérdésre tanítjuk a választ. Tehetséget nem lehet tanítani, technikát igen. Amit én igyekszem megtanítani, az az, hogy nyitottnak kell lenni minden zenei stílusra, és minél több dolgot kell megismerni. Tanítjuk egyebek között a zenemű felépítését, a hangzásképet, hogy hogyan segíti a formát a dinamika. A zeneszerzés oktatása akkor hatékony, ha hétről hétre, lépésről lépésre történik. A mesterkurzusokon valóban inkább egy szemléletet lehet elsajátítani. Ez lehet a kurzusvezető komponista mindössze egyetlen mondata, ami valakinél éppen telibe talál.
MN: Te magad is tanítasz.
BM: A doktori tanulmányaim második évében meghívtak tanítani a Zeneakadémiára, azóta folyamatosan oktatok. Először óriási kihívás volt, hogy egy csoportnak hogyan tegyem érdekessé, élményszerűvé az adott témát, mondjuk, Palestrina vokális ellenpont stílusát. Az évek során fokozatosan kerültem át a zeneszerzés főszakos hallgatókhoz, ahol lényegében minden hallgató egy-egy külön világ, és az a feladat, hogy ezt a világot minél jobban kibontsuk. A növendéket sosem szabad valamilyen ösvényre kényszeríteni, hanem meg kell látni benne, hogy mi az ő útja.
MN: Néhány éve popzenét is komponálsz. Ez annak a megjelenése, hogy szerinted a közönséghez kell alkalmazkodni, annak vélt vagy tapasztalt igényeihez igazodni?
BM: A közönségnek írunk zenét. Figyelni kell, hogy érti-e a zenénket, kivált-e benne lelkesedést vagy kíváncsiságot. Engem most leginkább az Y és Z generáció érdekel – hogyan hallgatnak zenét, mi érdekli őket. Ha az ő preferenciáikból bizonyos ötleteket át tudunk menteni a komolyzenébe, akkor majd abban is kiismerik magukat.
MN: Úgy látod, hogy a kortárs zene a popzenéhez közelít?
BM: Majd néhány évtized múlva meglátjuk, így van-e. A magaskultúra mindig lassabban mozdul. Úgy érzem, hogy a klasszikus zenei hagyomány folyamatosan veszíti el a közönségét.
MN: A zene menjen a közönség után, vagy fordítva, a közönség tanulja meg a kortárs zenét?
BM: Keresnünk kell a közös pontokat.
MN: Te válságban látod a klasszikus és a kortárs zenét?
BM: Nem fog megszűnni, de folyamatos csökkenést érzékelek az érdeklődésben. Ennek megfordításához az alkotók, az előadók és a koncertszervezők összefogására volna szükség. Szerintem a Budapesti Fesztiválzenekar éjszakai koncertjei (Midnight Music – a szerk.) ilyen szempontból telitalálatnak bizonyultak.
MN: Sok díjat nyertél és sokfelé játsszák a darabjaidat. Amikor külföldön adják elő azokat, kiutazol a próbákra vagy az előadásra?
BM: Általában igen; a szerzőket meghívják a darabjuk bemutatójára és akkor ott vagyok a próbákon is.
MN: És megszólalsz?
BM: Előfordul, de én hiszek abban, hogy ha egy darab precízen van leírva, akkor erre nem nagyon van szükség. Ha túl sokat kell magyarázni, akkor gyanítom, hogy a lejegyzés nem igazán jó. Én a klasszikus notációt használom, illetve olyan jeleket, amelyek a kortárs klasszikus zenében ismertek.
MN: Van-e élő kapcsolatod külföldi zeneszerzőkkel?
BM: Vannak kapcsolataim. De Wilheim Andrást idézem, aki azt mondta egyszer, hogy a New York-i zeneszerző-egyesületnek 10 ezer tagja van. És ez csak New York… Rengeteg szerző van és rengeteg a jó szerző. Nehéz azt mondani, hogy igazán tudom, hogy hol, mi történik, kivéve a nagy, vezető komponista személyiségeket. Egy bizonyos korosztály fölött már látszik, hogy kik azok, akikre érdemes odafigyelni. De trendeket most is lehet látni, már a lejegyzésből, nem is kell hozzá hallanom a darabot.
MN: Milyen trendeket például?
BM: Azt látom, hogy ma a hangszín az, ami igazán fontos a nyugat-európai zeneszerzőknek.
MN: És a forma? A laikus hallgató számára ez az egyik nehézség, hogy nem igazán világos, miért pont addig tart a darab, ameddig.
BM: Igen, nem tudják, hol tartunk. Sokszor úgy érzik, hogy a darab túl hosszú, de ilyenkor nem az időtartamával van baj, hanem hogy a kompozíció követhetetlen. Szerintem azok a művek működnek jól, amelyeknél a közönség pontosan érti, hogy az A pontból hogyan jutunk el a B pontba. Ha nincs vezetve a figyelem, akkor elvesztik az érdeklődésüket. Ez teljesen normális. Az igazán jó darabok megtanítják hallgatni önmagukat.
MN: Változott-e észrevehetően a zeneszerzői stílusod, a módszereid, az esztétikád, és ha igen, hogyan?
BM: Szerintem a darabjaim líraisága megmaradt, az eszköztár változott. A tematikában és a hangzásképben is van változás.
MN: Azt mondtad, egy húszéves zeneszerző még egyáltalán nem érett, az érettség harminc körül jön el. Vajon mitől van ma ez a relatíve késői érés, összevetve azzal, hogy többek között Mozart, Schubert vagy Mendelssohn micsoda műveket írtak olykor még húszéves koruk előtt…
BM: Ez a relatív késés minden téren ott van. Mozart korával ellentétben ma olyan tömegű ismeretet kell megszerezni, amihez sok idő kell. Persze csodagyerekek ma is születnek.
MN: Vannak zeneszerzők, akik zenén kívüli elemekre építik a kompozícióikat, egy képletre, egy matematikai formulára, valamilyen elméletre. Te használsz ilyesmit?
BM: Mindenki olyan zenét ír, amilyen ember. Ha egy alkotót valamilyen külső elem inspirál, és azt zeneivé tudja varázsolni, tegye azt. Egy képlet használata önmagában lehet érdekes, de ahhoz, hogy jól működjön, a szerzőnek zenévé kell alakítania.
MN: Mi inspirál inkább, az ének vagy a hangszer?
BM: Az utóbbi. Az emberi hang többnyire szöveggel párosul, ami nekem túlságosan direkt. A hangszer elvont, tehát az sokkal szabadabb közlésforma. De azért írtam vokális műveket is.
MN: És milyen hangszer áll hozzád a legközelebb? Talán a zongora, mivel azt tanultad?
BM: Nem, a zongorát pont nem szeretem. Helmut Lachenmann mondta egyszer, hogy aki zongorára ír, annak föl kell magának tennie a kérdést, mit is jelent neki a zongora. Én erre még nem találtam kielégítő választ. Van még egy-két hangszer, amivel hadilábon állok, mint például az oboa és a rezes hangszerek. Most kaptam egyébként egy felkérést egy tuba-zongora duó megírására, úgyhogy ez most kihívás lesz. A vonósoknál a cselló áll legközelebb a szívemhez, a fafúvósok közül pedig a fagott.
MN: Milyen nálad a kompozíciós folyamat? Sokáig dudorászol magadban, vagy leülsz a zongorához, vagy körbeolvasod a témát?
BM: Attól függ, hogy mit írok. Ha kortárs klasszikus darabot, akkor sok-sok héten keresztül nagyon részletes vázlatokat írok.
MN: Kottafejeket kottapapírra? Viszed magaddal a vázlatfüzetedet, mint Beethoven?
BM: Igen, ez teljesen az a klasszikus kép. Aztán utána beírom a kész művet a számítógépes kottaíró szoftverbe. Ezt nem nagyon tudom meghallgatni, mivel nagyon sok speciális hangzással dolgozom, és ezeket a programokat nem azokra találták ki. De ahogy a zongora, úgy ez is főképp a zenei forma ellenőrzésére jó. Ha popzenét írok, eleve a számítógépbe írom, és általában az erre alkalmas szoftverrel találom ki a hangszíneket, ritmusokat. Egy szerző művét sokban befolyásolja a darab kompozíciós folyamata.
MN: Alakítottatok egy zeneszerzői csoportot, a Stúdió 5-öt. Milyen céllal és mi a gyakorlati tevékenysége? Netán egy stílusközösség?
BM: Inkább baráti, mely azzal a céllal jött létre, hogy műveinkből évi két koncertet rendezzünk. Minden koncertet egy különálló tematika köré építünk fel. Volt olyan koncertünk, amelyre csupa Varró Dani-versre komponált művet adtunk elő, egy kivételével csupa hangszeres darabot. Aztán volt olyan is, ahová meghívtunk egy kritikust, eljátszottuk a darabot, amiről ő kritikát írt korábban, és utána beszélgettünk arról, hogy mit miért írt a kritikájában. A koncertjeinkkel egyrészt az a cél, hogy kiépítsünk egy közönségbázist, másrészt egy tanulási folyamat: hogyan tudunk olyan zenéket komponálni, amelyek a mai közönség számára érdekesek?
MN: Reméljük, az őszi koncerteteket már meg tudjátok tartani. A te mindennapjaidat hogyan érinti a jelen helyzet, a koronavírus-járvány?
BM: Az én életem nagyon sokat nem változott. Az óráimat online tartom, és mint mindig, most is itthon komponálok.
(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs 2020. május 7-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)
