mi a kotta?

Sárga mellény, kék frakk

  • mi a kotta
  • 2020. június 21.

Zene

„Egy szomszéd látta a lőpor villanását, és hallotta a dörrenést; de minthogy utána minden csendes maradt, nem ügyelt rá tovább. Reggel hatkor belép a gyertyával az inas. Urát a földön találja, a pisztolyokat, a vért. Szólítja, hozzányúl; semmi válasz, Werther már csak hörög. Orvosért rohan, Albertért. Lotte hallja, hogy megrántják a csengőt, minden tagját reszketés fogja el. Fölébreszti a férjét, fölkelnek, az inas üvöltve, dadogva mondja a hírt, Lotte ájultan zuhan Albert elé. Mikor az orvos a boldogtalanhoz érkezett, a földön találta, menthetetlenül, a pulzusa még vert, tagjai már mind megbénultak. Jobb szeme fölött lőtt a fejébe, agyveleje kiloccsant. Fölöslegesen eret vágtak a karján, a vér folyt, ő még mindig lélegzett. A véres széktámláról következtetni lehetett, hogy íróasztala előtt ülve követte el a tettét, aztán lecsúszott és görcsösen fetrengett a szék körül. Az ablak felé fordulva feküdt, hanyatt, elgyengülve, ruhástul, csizmástul, sárga mellényes kék frakkjában. (…) Werthert az ágyra fektették, homlokán kötés, arca már mint egy halotté, teste nem mozdult. A tüdő még borzalmasan hörgött, majd gyengén, majd erősebben; várták a végét.”

Járványos sikerű regényének legutolsó lapjain így tartott helyszíni szemlét Goethe az ifjú Werther öngyilkosságának tetthelyén, és utóbb még azt is elárulta olvasóinak, hogy az áldozat és elkövető „a borból csak egy pohárral ivott”, íróállványán pedig „az Emilia Galotti volt felütve”. Az ilyen aprólékosan és érzékletesen leírt Tatort most csütörtök hattól vasárnap éjfélig a Zürichi Operaház közvetítése révén tárulhat elénk – természetesen Jules Massenet francia operaváltozatában (opernhaus.ch). Az olyannyira elkötelezetten és tehetséggel szenvedő fiatalembert nem kisebb tenorcsillag, mint Juan Diego Flórez alakítja a Werther 2017-es előadásának felvételén, amely ezekben a napokban valósággal felkínálkozik számunkra.

Aztán ha illendő módon meggyászolnánk a német szentimentalizmus legendás irodalmi halottját, egyetlen kattintással átfáradhatunk a Londoni Szimfonikus Zenekar internetes koncerttermébe, ahol is jövő csütörtök este Johannes Brahms Német requiemje lesz műsoron (lso.co.uk). Valerij Gergijev karmesteri pálcája/fogpiszkálója alatt két pompás szólista énekel majd ebben a megrendítő alkotásban: a szoprán Sally Matthews és a bariton Christopher Maltmann.

Egyebekben lassanként elérkezik a fesztivál­idény – ezen a nyáron persze csupán digitálisan. Az angol vidék, közelebbről Kelet-Sussex csodája, vagyis a Glyndebourne-i Fesztivál (glyndebourne.com/on-screen/) például éppen most vasárnap indul, méghozzá a Figaro házassága 2012-es előadásával, amelynek karmestere Robin Ticciati, grófnéja pedig az imént már említett Sally Matthews volt. Figyelem: a produkció Cherubinója Isabel Leonard (képünkön) volt, akiből azóta igazi első ligás, világjáró operasztár vált. S ha netán a következő hetek ajánlóiban már nem hoznánk szóba, hát azt is indokolt jó előre jeleznünk, hogy a vasárnap estéken rendre újabb Mozart-operák érkeznek majd Glyndebourne-ból: nagyszerű karmesterek, így többek közt Fischer Iván vezényletével.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.