A 60 éves Moz a sok hülyesége mellett szerencsére készít lemezeket is: tavaly egy feldolgozásgyűjteményt, a California Son címűt, most viszont már a saját szerzeményeit zúdítja ránk. A producer ismét Joe Chiccarelli, aki 2014 óta viseli el a művészt, a társszerzők között pedig a bevált zenésztársakat találjuk, vagyis Jesse Tobiast, Mando Lopezt és Gustavo Manzurt, és persze itt van a régi gitáros haver, Boz Boorer is.
Chiccarelli szerint zeneileg ez lett Moz eddigi legmerészebb lemeze, és teljes mértékben egyet kell értenünk vele. A nyitó Jim Jim Falls electroclashes hangzása azonnal fejbe kólintja az embert, az öngyilkosságra biztató szöveg viszont már kevésbé, pedig egész jó kis dal ez. A Thelma Houston énekesnőt szerepeltető Bobby Don’t You Think They Know egy rejtőzködő homoszexuálisról szól, és egymást váltja benne az orgona-, a szaxofon- és a gitárszóló. A Knockabout Worldben nagyszerűek a fúvósok, a Darling I Hug a Pillow-ban meg bénák; a Once I Saw a River Cleanben felcsendül egy váratlan hegedűszólam, a My Hurling Days Are Done-ban meg domináns zongorát és női kórust kapunk. Az album gyenge pontja a még operaéneket és mandolint is bevető The Truth About Ruth (ez nagy valószínűséggel egy transzvesztitáról szól), a két központi darab pedig a címadó dal és a nyolcperces prog monolit, a Secret of Music, amelyben a Mozfather szokatlan stílusban énekel, robusztus ütemek kíséretében. Az ember csak kapkodja a fejét a váratlan zenei húzások hallatán, a szövegekre meg szokás szerint amúgy sem lehet panasz. Morrissey továbbra sem az az ember, akivel túl jó ötlet lenne elmenni kocsmázni, de ettől függetlenül, az I Am Not a Dog on a Chain meglepően jól sikerült és valóban merész lemez – talán a legjobb munkája a 2004-es You Are the Quarry óta.
BMG, 2020
