Zene

Az úgynevezett spanyol új hullámból természetesen Almodóvart ismerjük, esetleg a szép nevű Bigas Lunát, de a hivatásos besorolók szerint Julio Medem is közéjük tartozik. Pedig sok közös nincs bennük, bár tény, hogy mind spanyolok, viszonylag fiatalok, és szeretnek bonyolult történeteket elmesélni.

Ma már szinte minden nagyobb településen, így Székesfehérváron is, van egy afféle ékszerdoboz, amit óvárosnak, belvárosnak vagy csak szimplán bevásárlóutcának neveznek, ahol nincsen panel, nincsenek önkéntes lakásfoglalók. Egy kirakat, amivel büszkélkedni lehet, forgalom alig, és az is idegen.

Amikor az intendánsok, intendánshelyettesek és alintendánsok kinevezésével a MTV Rt. lassan olyanná lesz, mint a Pál utcai fiúk; amikor az rt egy volt operatőrénél megjelennek a végrehajtók, mert több évtizednyi munka után képtelen 600 ezer forintos jogos járandóságát kicsikarni a cégtől - akkor egyre nagyobb szimpátiával tekintek a műsorkészítő nemecsekekre. Különösen azokra, akiknek a hivatalosan - vagyis pénzügyileg és papíron - még csak nem is létező MTV 2-n még van kedvük nap mint nap szórakozni. S teszik ezt "ingyé" vagy divatos kifejezéssel élve, ló badzsetből.

A könyv első kiadásai még a Contre Sainte-Beuve címet viselték meglehetősen érdemtelenül, mivel csak néhány írás foglalkozik az irodalomtudós módszerével. A rövid művekben inkább Az eltűnt idő nyomában című regény első futamai csendülnek fel Lóránt Zsuzsa szobrászművész érzékeny fordításában (ő egyébként több Proust-figurát is megformált már). A mesteri kiállítású kötet prózái 1908-1909 között születtek, ám jóval később jelentek meg. Ennek talán csak örülhetünk, mert elképzelhető, hogy a kiadás kudarca inspirálta a nagyregényt.

Február 23-án a Budapest Sportcsarnokban lép fel Jimmy Page és Robert Plant. A Led Zeppelin gitárja és hangja -emlékeztetnek a plakátok; más kérdés, hogy a szélsőséges betűméretekből csak a Zeppelin tűnik ki.

A cím régi, a történet is. Hozzá nem értésükre büszke bizottságok, testületek tűnnek fel időnként, tagjaikban még annyi szemérem sincs, hogy klasszikus Ikszekhez méltón szégyelljék a nevüket, zavaros politikai konspirációk, osztogató-fosztogató játékaik terepéül pedig színházakat választanak. Pontosabban, színházakat is. Az Új Színházban, Kecskeméten meg a még nem létező Nemzetiben, ahol végre nem a döntéssel volt a baj, hanem azzal, ami utána jött (hiszen két szakmailag alkalmas jelölt közül a kissé unalmasabbat, kiszámíthatóbbat választani, az már elfogadható, alátámasztható döntés).

Franz von Cauwenbergh, a Belga Képregény Intézet munkatársa

Nagyjából húsz éve nem voltam színházban. Erre nem vagyok különösebben büszke, de hogy kínosnak tartanám, azt sem mondhatom. Magánügy. Szerepet játszottak benne az épp futó előadások is, de leginkább az a színésznő, aki valamikor a színházat választotta helyettem. Ám ha éppenséggel fanatikus színházbaráttá farag is a sors, azt akkor sem tudtam volna elképzelni, hogy a vígoperákig alázkodom. Vagyis vígoperát, ne kelljen mondanom, most láttam az életemben először. Hólyagcirkusz a címe, és Szőke Szabolcs műve. Szabolcs jelenleg a Tin Tinben zenél - etno-dzsesszben képtelenség elképzelni még egy ilyen intenzív keserűséget sugalló valamit. Innen kezdve tiszta sor. Ha ő vígoperát ír, akkor nekem ott van a helyem.

Kövezzenek meg, de nekem Kónya Imréről nem a Pető Ivánnal folytatott tévévitája (már ha a lincselésre való nyilvános buzdítást vitának lehet nevezni) jut először az eszembe, esetleg a szakállas ügyvéd dolgozata a sajtószabadság ügyében, netán az egykori MDF-es belügyminiszter más görbe dolgai, hanem az a beszéd 1989. június 13-án, amivel az Ellenzéki Kerekasztalt megnyitotta. Rémlik, hogy közvetítette a tévé, de hogy olvastam, az biztos. Kónya a többpárti, szabad választáson, a parlamentarizmuson és a felelős kormányon alapuló politikai rendszerről vizionált, arról, hogy eljött az ideje: az ország lakói "végre illő öntudattal birtokba vegyék jogos tulajdonukat: saját hazájukat" (vagy valami ilyesmi). Világos és tiszta pillanata volt ez a kornak, amelyben éltünk, a beszédet, két oldal, ha van összesen, valamiféle emelkedett poézis hatotta át (és nem röhögök, mikor ezt írom, még a szám sarkában sem). Emlékeztem arra is, hogy az adásrendező a beszéd egy pontján bevágta Grósz Károlyt, amint az ajkát harapdálja, mintha valami nagy, nagy sortűzre gondolna, ami immár soha nem fog eldördülni: Grószról is ez a legkedvesebb emlékem, ahogy tehetetlenül forr szegényben a történelmi düh. Most megint megnézhettem ezt a két kedvenc pillanatomat: a MédiaMark Bt. ugyanis kilenc másik, a szerkesztő Dálnoki Ádám által fontosnak tartott beszéd társaságában megjelentette őket egy műsoros videókazettán.

Na, erre kössön csomót az Olvasó: "Al Simmonst (Michael Jai White), az A-6 nevű titkos kormányhivatal bérgyilkosát öt évvel ezelőtt korrupt főnöke, Jason Wynn (Martin Sheen) pokolra küldte. A bosszúra szomjas Simmons lepaktált az Ördöggel, hogy visszatérhessen a Földre feleségéhez és családjához. Cserébe beleegyezett, hogy a pokol seregeinek élére áll, hogy elpusztítsa az emberiséget.

Akkor, amikor már mindenkinek van sajtóterméke a rotweiler-tenyésztőktől a veteránautó-rajongókig, tulajdonképpen furcsa, hogy a pedagógusoknak egészen mostanáig nem találtak ki olyan lapot, ami mögött nincs szakszervezet, minisztérium vagy más hivatalos közeg, vagy ami nem csak a szigorúan vett szakmai dolgokat részesíti előnyben. Szóval afféle magazint, amiben se politika, se továbbképzés, viszont sok nagy színes és sok kis szürke.

Lehet - és szerintem kell is - utálni az MSZMP-t, továbbá lehet - és szerintem nem is árt - riogatni a jónépet az abból kinőtt MSZP-vel. Ám ha mindezt balfasz módjára mívelik, semmit nem ér az egész.

Los Angeles egy agglomerátum bólogató pálmafákkal, földszintes apartmanokkal, témaparkokkal meg annyi más jótéteménnyel. Erre cirkulál a legtöbb forgatókönyv, és néha fennakad egy-egy zseniális munka is az ügynökök íróasztalán. Ilyen például a James Ellroy regénye nyomán forgatókönyvvé kanyarított gengszterballada, a Szigorúan bizalmas című kis ékszerdoboz is. Adott a város, hol tenyészik bűn és rontás, pláne az ötvenes években, mikor éppen alakulni kezd az "L. A., a földi paradicsom"-legenda. Csak a zsaruk rontják az összképet, akik pont olyan módszerekkel vallatnak, mintha az Andrássy út 60. is e vidékre esne. A karrierista rendőr, a becsületes rendőr, a csajozós rendőr - ekkor még nem egy személy, mind-mind külön karakter. Egy luxuskurva láttán jutnak közös nevezőre, és az ő fellépése után már nemcsak az őrszobák kávéautomatái előtt folyik rivalizálás, hanem a magánélet dimenzióiban is. Konkrétan: vásik rá a foguk. Kim Basinger persze még dekadens korba lépve is elégséges médium minden régi szokások sárba tiprására. Lennék én magam is benevező. Noha közös nevezőnek túros a háta. Hátha. Mégis.

Olyan ez a könyv, mint a Kádár-korszak, szürke. Már a borító is, s a képek, betűk fekete-fehéréből ez a szín keveredik ki. Szürke, mint a sár, melybe ragadtunk, kátyúba, fröccsent ránk, mert a szekér, bár állni látszék, "haladt", nem tudtunk félreállni, letörölni, zötykölődtünk a szekéren, végállomás, de megy tovább. Sárosak vagyunk. Isten se mossa le rólunk.