Videó: A magyar nép zivataros évtizedéből (Tíz év beszédei)

  • D. Harangozó Aranka
  • 1998. január 29.

Zene

Kövezzenek meg, de nekem Kónya Imréről nem a Pető Ivánnal folytatott tévévitája (már ha a lincselésre való nyilvános buzdítást vitának lehet nevezni) jut először az eszembe, esetleg a szakállas ügyvéd dolgozata a sajtószabadság ügyében, netán az egykori MDF-es belügyminiszter más görbe dolgai, hanem az a beszéd 1989. június 13-án, amivel az Ellenzéki Kerekasztalt megnyitotta. Rémlik, hogy közvetítette a tévé, de hogy olvastam, az biztos. Kónya a többpárti, szabad választáson, a parlamentarizmuson és a felelős kormányon alapuló politikai rendszerről vizionált, arról, hogy eljött az ideje: az ország lakói "végre illő öntudattal birtokba vegyék jogos tulajdonukat: saját hazájukat" (vagy valami ilyesmi). Világos és tiszta pillanata volt ez a kornak, amelyben éltünk, a beszédet, két oldal, ha van összesen, valamiféle emelkedett poézis hatotta át (és nem röhögök, mikor ezt írom, még a szám sarkában sem). Emlékeztem arra is, hogy az adásrendező a beszéd egy pontján bevágta Grósz Károlyt, amint az ajkát harapdálja, mintha valami nagy, nagy sortűzre gondolna, ami immár soha nem fog eldördülni: Grószról is ez a legkedvesebb emlékem, ahogy tehetetlenül forr szegényben a történelmi düh. Most megint megnézhettem ezt a két kedvenc pillanatomat: a MédiaMark Bt. ugyanis kilenc másik, a szerkesztő Dálnoki Ádám által fontosnak tartott beszéd társaságában megjelentette őket egy műsoros videókazettán.

Kövezzenek meg, de nekem Kónya Imréről nem a Pető Ivánnal folytatott tévévitája (már ha a lincselésre való nyilvános buzdítást vitának lehet nevezni) jut először az eszembe, esetleg a szakállas ügyvéd dolgozata a sajtószabadság ügyében, netán az egykori MDF-es belügyminiszter más görbe dolgai, hanem az a beszéd 1989. június 13-án, amivel az Ellenzéki Kerekasztalt megnyitotta. Rémlik, hogy közvetítette a tévé, de hogy olvastam, az biztos. Kónya a többpárti, szabad választáson, a parlamentarizmuson és a felelős kormányon alapuló politikai rendszerről vizionált, arról, hogy eljött az ideje: az ország lakói "végre illő öntudattal birtokba vegyék jogos tulajdonukat: saját hazájukat" (vagy valami ilyesmi). Világos és tiszta pillanata volt ez a kornak, amelyben éltünk, a beszédet, két oldal, ha van összesen, valamiféle emelkedett poézis hatotta át (és nem röhögök, mikor ezt írom, még a szám sarkában sem). Emlékeztem arra is, hogy az adásrendező a beszéd egy pontján bevágta Grósz Károlyt, amint az ajkát harapdálja, mintha valami nagy, nagy sortűzre gondolna, ami immár soha nem fog eldördülni: Grószról is ez a legkedvesebb emlékem, ahogy tehetetlenül forr szegényben a történelmi düh. Most megint megnézhettem ezt a két kedvenc pillanatomat: a MédiaMark Bt. ugyanis kilenc másik, a szerkesztő Dálnoki Ádám által fontosnak tartott beszéd társaságában megjelentette őket egy műsoros videókazettán.

A sor Kádár János egy 1988-as interjújával kezdődik, aztán a Kis János és Mécs Imre által celebrált, sűrű tapsokkal, valamint gumibotütésekkel megszakított 1988. június 16-i Nagy Imre-megemlékezésen át az újratemetésen elmondott Orbán-beszéden, a Köztársaság Sz. Mátyás általi kikiáltásán, Antall 15 milliós, biberachos enigmáin, Pető Iván, Horn, Pozsgay, Csurka, Konrád egy-egy emlékezetes föllépésén keresztül tart a féregirtós Torgyán-filippikákig, 1996. március 15-ig, amikor a kisgazda pártvezér végérvényesen kihúzta magát a civilizált és komolyan vehető magyar politikusok névsorából. Minden válogatás, tudjuk, értelmezés is: esetünkben a szerkesztői koncepció elfogadhatónak és konzisztensnek mondható: a Kádár-interjúban az amerikai riporter Nagy Imréről és ´56-ról faggatja a joviális diktátort (akiben meg is áll ettől kissé az ütő: ilyesmit őtőle nemigen szoktak volt kérdezni), aztán Kis János beszél Nagy rehabilitálásáról, aztán Grósz Amerikában arról, hogy no ez az, ami soha nem fog megtörténni; aztán Pozsgay nyilatkozik a népfelkelésről, aztán Orbán beszél az újratemetésen; hogy aztán a Nagy Imréről és az ´56-ról kimondott igazságból, mint valami bábból, kibomoljék a demokratikus átalakulás. A múlt újraírása más, merész és váratlan pályát jelöl ki a jövő számára: ez szép gondolat, talán még igaz is. Aztán arról, ami oly egyszerűnek tűnt (a birtokba vételről tudniillik), kiderül, hogy mégsem az. A gyűjtemény szerint Csurkára a Demokratikus Charta és Konrád a válasz; a hungaristák 1992. október 23-án kifütyülik a Kossuth téren Göncz Árpádot, amire aztán - a kazettán legalábbis -Pető Iván 1994 januárjából sejteti az SZDSZ küldötteivel és az utókorral, hogy nincs kizárva a koalíció a Maszoppal. (A soha el nem mondott Göncz-beszéd egyébként csak a kazetta tartalomjegyzékében szerepel, a szalagon nem - a fene se tudja, hogy miért maradt le.)

A lényeg persze nem a megfellebbezhetetlen történelmi igazság restaurálása (főként azért, mert ilyen igazság nincs, ellentétben, ugyebár, a múltbeli eseményekről szóló számos narratívával): az elmúlt évtized politikatörténetének ez az értelmezési sémája tulajdonképpen csak arra kellett, hogy a szerkesztőt megóvja a durva aránytévesztésektől, a tévedésektől, adott esetben a hazugságtól. A lényeg a dráma, az utolsó tíz évnek az a drámája, amelynek megírásával regényíró vagy színpadi szerző azóta még csak nem is kísérletezett. Talán nem véletlenül: a lassan elmegyengeségbe süppedő, fiatalkori bűneitől kísértett agg zsarnok, a forradalmár filozófus, a lobogó hajú, százezrek előtt ágáló szabadságharcos vidéki ifjú, a győztesek tehetetlen és öngyilkos álradikalizmusa (és, bár erről az összeállítás már nem szól: a régi rend embereinek visszatérése a hatalomba) minden forradalmi változás állandó toposzai, amelyek elcsépeltnek, sőt giccsesnek hatnának bármifajta fikciós feldolgozásban. (Az irónia pedig e történetben - legalábbis egyelőre - nem tűnik helyénvalónak.) Az "anyag" nem kiált drámaíróért, sőt; a drámai hatást paradox módon épp a művészi beavatkozás hiánya garantálja. A történet önmagát írta: még akkor is, ha közben mi, akik átéltük, akikkel megesett, ennek nem voltunk tudatában. A szalagon látható tüntetések némelyikén ott voltam én is (húgomat, Elvirát viszont is láttam az egyik snittben; egy másikban más ismerősök vigyorognak boldogan). Akkor sokszor nem is értettem pontosan, mi zajlik körülöttem, sokszor untam is, sokszor elviselhetetlennek éreztem a pátoszt. Most azonban, míg néztem, egy csodálatos, nagyszerű országot láttam, Magyarországot, amely nagy bölcsességgel lát saját dolgainak rendbetételéhez, és csodálatos, bátor embereket, akik nagy dolgokat visznek véghez. És igaziak voltak a gonoszok is. (Az egyetlen kivételt, aki nem volt igazi, Szűrös Mátyásnak hívják: belőle hiányzott Kádár drámája, Grósz megátalkodottsága, Pozsgay merészsége az áruláshoz: ez az apparátusi vizesnyolcas csak arra volt jó, hogy egy emelkedett pillanatban, a Köztársaság kikiáltásakor is hülyeségeket beszéljen.) Azt láttam, hogy megtörtént mindaz, amit most ezerrel próbálnak elfelejteni és elfelejtetni azok, akik e nagyszerű napok eseményeinek köszönhetik mostani hatalmukat; láttam az azóta méltatlanul megkeseredett vagy éppen a napi, apró aljasságokban és butaságokban a felismerhetetlenségig szétesett arcok fiatalkorát. Egy kivételes kort, azt, amikor helyrezökkent az idő. És nem fanyalgok azon, hogy az a kor, amelyik ez után következett, és amelyiket most éljük, olyan, amilyen. Egyébként is: én elégedett vagyok evvel is. És ha netán nagyon elkeserednék, akkor csak fognám a videót, és megkeresném rajta Kist, Kónyát vagy Orbánt, és ahogy Robert de Niro a Volt egyszer egy Amerikában beszippantja az első slukk ópiumot, úgy merülnék el én is az emlékekben és a szabadságban.

D. Harangozó Aranka

MédiaMark Bt., 1997 Ft

Figyelmébe ajánljuk

„Rá­adásul gonosz hőseinek drukkol”

A több mint kétezer strófás Nibelung-ének a középkori német irodalom talán legjelentősebb műve. Hogyan lehet ma aktuális egy 800 éves irodalmi mű? Miért volt szükség egy új magyar változatra? Erről beszélgettünk Márton László író-műfordítóval öt évvel ezelőtt. Idézzük fel a cikket!

Balatonföldvári „idill”: íme az ország egyetlen strandkikötője

  • narancs.hu

Dagonya, vagy a legtisztább balatoni homok? Ökokatasztrófa, vagy gyönyörűség? Elkészült a vitorláskikötő Balatonföldvár Nyugati strandján; július, vagy ha úgy tetszik, a balatoni főszezon első hétvégéjén néztük meg, valóban ellentétes-e a „józan ésszel”, hogy strand és kikötő ugyanazon a területen létezzen.

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”