Videó: A magyar nép zivataros évtizedéből (Tíz év beszédei)

szerző
D. Harangozó Aranka
publikálva
1998/4. (01. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kövezzenek meg, de nekem Kónya Imréről nem a Pető Ivánnal folytatott tévévitája (már ha a lincselésre való nyilvános buzdítást vitának lehet nevezni) jut először az eszembe, esetleg a szakállas ügyvéd dolgozata a sajtószabadság ügyében, netán az egykori MDF-es belügyminiszter más görbe dolgai, hanem az a beszéd 1989. június 13-án, amivel az Ellenzéki Kerekasztalt megnyitotta. Rémlik, hogy közvetítette a tévé, de hogy olvastam, az biztos. Kónya a többpárti, szabad választáson, a parlamentarizmuson és a felelős kormányon alapuló politikai rendszerről vizionált, arról, hogy eljött az ideje: az ország lakói "végre illő öntudattal birtokba vegyék jogos tulajdonukat: saját hazájukat" (vagy valami ilyesmi). Világos és tiszta pillanata volt ez a kornak, amelyben éltünk, a beszédet, két oldal, ha van összesen, valamiféle emelkedett poézis hatotta át (és nem röhögök, mikor ezt írom, még a szám sarkában sem). Emlékeztem arra is, hogy az adásrendező a beszéd egy pontján bevágta Grósz Károlyt, amint az ajkát harapdálja, mintha valami nagy, nagy sortűzre gondolna, ami immár soha nem fog eldördülni: Grószról is ez a legkedvesebb emlékem, ahogy tehetetlenül forr szegényben a történelmi düh. Most megint megnézhettem ezt a két kedvenc pillanatomat: a MédiaMark Bt. ugyanis kilenc másik, a szerkesztő Dálnoki Ádám által fontosnak tartott beszéd társaságában megjelentette őket egy műsoros videókazettán.

Kövezzenek meg, de nekem Kónya Imréről nem a Pető Ivánnal folytatott tévévitája (már ha a lincselésre való nyilvános buzdítást vitának lehet nevezni) jut először az eszembe, esetleg a szakállas ügyvéd dolgozata a sajtószabadság ügyében, netán az egykori MDF-es belügyminiszter más görbe dolgai, hanem az a beszéd 1989. június 13-án, amivel az Ellenzéki Kerekasztalt megnyitotta. Rémlik, hogy közvetítette a tévé, de hogy olvastam, az biztos. Kónya a többpárti, szabad választáson, a parlamentarizmuson és a felelős kormányon alapuló politikai rendszerről vizionált, arról, hogy eljött az ideje: az ország lakói "végre illő öntudattal birtokba vegyék jogos tulajdonukat: saját hazájukat" (vagy valami ilyesmi). Világos és tiszta pillanata volt ez a kornak, amelyben éltünk, a beszédet, két oldal, ha van összesen, valamiféle emelkedett poézis hatotta át (és nem röhögök, mikor ezt írom, még a szám sarkában sem). Emlékeztem arra is, hogy az adásrendező a beszéd egy pontján bevágta Grósz Károlyt, amint az ajkát harapdálja, mintha valami nagy, nagy sortűzre gondolna, ami immár soha nem fog eldördülni: Grószról is ez a legkedvesebb emlékem, ahogy tehetetlenül forr szegényben a történelmi düh. Most megint megnézhettem ezt a két kedvenc pillanatomat: a MédiaMark Bt. ugyanis kilenc másik, a szerkesztő Dálnoki Ádám által fontosnak tartott beszéd társaságában megjelentette őket egy műsoros videókazettán.

A sor Kádár János egy 1988-as interjújával kezdődik, aztán a Kis János és Mécs Imre által celebrált, sűrű tapsokkal, valamint gumibotütésekkel megszakított 1988. június 16-i Nagy Imre-megemlékezésen át az újratemetésen elmondott Orbán-beszéden, a Köztársaság Sz. Mátyás általi kikiáltásán, Antall 15 milliós, biberachos enigmáin, Pető Iván, Horn, Pozsgay, Csurka, Konrád egy-egy emlékezetes föllépésén keresztül tart a féregirtós Torgyán-filippikákig, 1996. március 15-ig, amikor a kisgazda pártvezér végérvényesen kihúzta magát a civilizált és komolyan vehető magyar politikusok névsorából. Minden válogatás, tudjuk, értelmezés is: esetünkben a szerkesztői koncepció elfogadhatónak és konzisztensnek mondható: a Kádár-interjúban az amerikai riporter Nagy Imréről és ´56-ról faggatja a joviális diktátort (akiben meg is áll ettől kissé az ütő: ilyesmit őtőle nemigen szoktak volt kérdezni), aztán Kis János beszél Nagy rehabilitálásáról, aztán Grósz Amerikában arról, hogy no ez az, ami soha nem fog megtörténni; aztán Pozsgay nyilatkozik a népfelkelésről, aztán Orbán beszél az újratemetésen; hogy aztán a Nagy Imréről és az ´56-ról kimondott igazságból, mint valami bábból, kibomoljék a demokratikus átalakulás. A múlt újraírása más, merész és váratlan pályát jelöl ki a jövő számára: ez szép gondolat, talán még igaz is. Aztán arról, ami oly egyszerűnek tűnt (a birtokba vételről tudniillik), kiderül, hogy mégsem az. A gyűjtemény szerint Csurkára a Demokratikus Charta és Konrád a válasz; a hungaristák 1992. október 23-án kifütyülik a Kossuth téren Göncz Árpádot, amire aztán - a kazettán legalábbis -Pető Iván 1994 januárjából sejteti az SZDSZ küldötteivel és az utókorral, hogy nincs kizárva a koalíció a Maszoppal. (A soha el nem mondott Göncz-beszéd egyébként csak a kazetta tartalomjegyzékében szerepel, a szalagon nem - a fene se tudja, hogy miért maradt le.)

A lényeg persze nem a megfellebbezhetetlen történelmi igazság restaurálása (főként azért, mert ilyen igazság nincs, ellentétben, ugyebár, a múltbeli eseményekről szóló számos narratívával): az elmúlt évtized politikatörténetének ez az értelmezési sémája tulajdonképpen csak arra kellett, hogy a szerkesztőt megóvja a durva aránytévesztésektől, a tévedésektől, adott esetben a hazugságtól. A lényeg a dráma, az utolsó tíz évnek az a drámája, amelynek megírásával regényíró vagy színpadi szerző azóta még csak nem is kísérletezett. Talán nem véletlenül: a lassan elmegyengeségbe süppedő, fiatalkori bűneitől kísértett agg zsarnok, a forradalmár filozófus, a lobogó hajú, százezrek előtt ágáló szabadságharcos vidéki ifjú, a győztesek tehetetlen és öngyilkos álradikalizmusa (és, bár erről az összeállítás már nem szól: a régi rend embereinek visszatérése a hatalomba) minden forradalmi változás állandó toposzai, amelyek elcsépeltnek, sőt giccsesnek hatnának bármifajta fikciós feldolgozásban. (Az irónia pedig e történetben - legalábbis egyelőre - nem tűnik helyénvalónak.) Az "anyag" nem kiált drámaíróért, sőt; a drámai hatást paradox módon épp a művészi beavatkozás hiánya garantálja. A történet önmagát írta: még akkor is, ha közben mi, akik átéltük, akikkel megesett, ennek nem voltunk tudatában. A szalagon látható tüntetések némelyikén ott voltam én is (húgomat, Elvirát viszont is láttam az egyik snittben; egy másikban más ismerősök vigyorognak boldogan). Akkor sokszor nem is értettem pontosan, mi zajlik körülöttem, sokszor untam is, sokszor elviselhetetlennek éreztem a pátoszt. Most azonban, míg néztem, egy csodálatos, nagyszerű országot láttam, Magyarországot, amely nagy bölcsességgel lát saját dolgainak rendbetételéhez, és csodálatos, bátor embereket, akik nagy dolgokat visznek véghez. És igaziak voltak a gonoszok is. (Az egyetlen kivételt, aki nem volt igazi, Szűrös Mátyásnak hívják: belőle hiányzott Kádár drámája, Grósz megátalkodottsága, Pozsgay merészsége az áruláshoz: ez az apparátusi vizesnyolcas csak arra volt jó, hogy egy emelkedett pillanatban, a Köztársaság kikiáltásakor is hülyeségeket beszéljen.) Azt láttam, hogy megtörtént mindaz, amit most ezerrel próbálnak elfelejteni és elfelejtetni azok, akik e nagyszerű napok eseményeinek köszönhetik mostani hatalmukat; láttam az azóta méltatlanul megkeseredett vagy éppen a napi, apró aljasságokban és butaságokban a felismerhetetlenségig szétesett arcok fiatalkorát. Egy kivételes kort, azt, amikor helyrezökkent az idő. És nem fanyalgok azon, hogy az a kor, amelyik ez után következett, és amelyiket most éljük, olyan, amilyen. Egyébként is: én elégedett vagyok evvel is. És ha netán nagyon elkeserednék, akkor csak fognám a videót, és megkeresném rajta Kist, Kónyát vagy Orbánt, és ahogy Robert de Niro a Volt egyszer egy Amerikában beszippantja az első slukk ópiumot, úgy merülnék el én is az emlékekben és a szabadságban.

D. Harangozó Aranka

MédiaMark Bt., 1997 Ft

szerző
D. Harangozó Aranka
publikálva
1998/4. (01. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...