Zene

Halálakor minden kortársa úgy emlegette Henry Purcellt, mint a legnagyobb angol zeneszerzőt. Purcell 1695-ben majdnem pontosan a zene védőszentjének, Szent Cecíliának a napján halt meg.

Ha egy véletlen folytán időviharba kerülnénk, és valahol Toscanában térnénk magunkhoz úgy 1490 táján, jó, ha nálunk van a kötet, mely akár a Galaxis útikalauz szlogenjét is büszkén viselhetné borítóján: "Ne ess pánikba!" Ugyanis a Mediciek uralta Firenzében nem árt, ha kiismerjük magunkat a politikai és vallási viszonyok, a kereskedelem és a divatok terén, illetve mindenképp kerüljük el a Ponte Vecchio közepén tátongó lyukat, melybe a hentesek borítják a belsőségeket. Megtudhatjuk továbbá, hogy hol szállhatunk meg, kivel, mi módon érdemes jóban lenni, ha nem akarunk konfrontálódni a helyi erőkkel, vagy azt, hogy ha gyarló gyönyörökre vágyunk, látogassunk misére, ahol a kurtizánok kelletik magukat, s hogy jobban járunk, ha nem fizetünk a kuruzslóknak, hogy epekövünket mézből és koshereszőrből készült kenőccsel gyógyítsa. Ha a fent vázolt futurisztikus esemény mégsem következne be, FitzRoy könyvét akkor is érdemes beszerezni, hiszen az útikönyvek stílusában megírt kultúrkalauz olyan közel hozza a XV.

című vígoperája a leleplezés jegyében fogant, nem árt neki a Metropolitan élő(ből rögzített) moziközvetítéseinek új módija: a kukkolás. A kertben elbújt Ernesto szerenádjának első strófáját nemcsak halljuk Matthew Polenzanitól, látjuk is a beosztott kórustagok karéjában a díszlet mögött tanyázó tenoristát, amint vigyázó tekintetét a pódiumon vezénylő karvezetőre függeszti, aki viszont a "nagy karmestert", James Levine-t figyeli a monitoron.

Ha egy kislány azzal talál meg minket, hogy a házfalból szűrődő "mocorgó, osonó, ricsegő-recsegő hangokat" kitörni készülő farkasoknak tulajdonítja, még nem szükséges legott a vadászpuska olajozásába fogni. Lucy azonban nem hétköznapi kislány.

Ez a Gianni nem ugyanaz a Gianni, ám a hasonlóságok számottevők. Ahogy a Vénasszonyok nyarában, úgy a Gianni és a nőkben is ugyanaz a táskás szempár, az író-rendező-főszereplő Gianni Di Gregorio táskás szeme néz közelre és távolba; vígjátéki közelre és drámai távolba, de leginkább a kettő közé, a derűsen szomorkás középtájra.

A kellően hatásvadász névvel tüntető Gang Gang Dance formáció már több mint egy évtizede faragja és formálja a zenerajongók fülét, no meg elméjét - fejlődésük folyamatos, afféle burjánzó organizmusként hódítják meg a világot. Első két lemezük (Revival Of The Shittest, Gang Gang Dance, mindkettő 2004) megjelenése között egy év sem telt el, a harmadik (God's Money, 2005) már diszkrét kritikai sikert is hozott számukra.

2011 tavaszának-nyarának hazai lemeztermése a Subscribe rég várt hármas albumának megjelenésén túl is tartogatott komoly meglepetéseket. Egész pontosan négy darabot.

A nemzetközi turné után itthon is bemutatott Mundruczó-előadás, a Nehéz istennek lenni igazi turnéprodukció: megszólal mindenütt, ahol van prostitúció, politikai bűn és leleplezés, erőszak és kiszolgáltatottság, valamint ahol nehéz istennek lenni. Vagyis mindenütt. (A rotterdami előadásról lásd riportunkat: Kamionon a középkorba, Magyar Narancs, 2010. október 14.)

Csupáncsak a jóisten meg tán a nyájas olvasó lehet a megmondhatója és elősorolója annak, hogy mi minden is változott meg mifelénk, a budapesti operaéletben, valamint azon innen és túl az elmúlt kurta egy esztendő leforgása alatt. Leváltások és keresztföljelentések, kinevezési mizériák, gyors ütemben átalakult évadterv és persze megtartott bemutatók, májusünnepi vendégjárás, fiatalos plakátkampány és így tovább. Ám van, ami semmit sem változott e mozgalmas év során, s megmaradt épp oly nehezen megmagyarázható, de annál örvendetesebb csodaszerűségnek, mint a megelőző fél évtizedben, s ez a Budapesti Wagner-napok sorozata. Fischer Ádám idén is csakúgy a világszínvonalhoz méri és igazítja az előadásokat, a kórus és a zenekar, a vendégénekesek és a hazai erők közös teljesítményét - az új produkció gyanánt elővezetett Lohengrin és a tavalyi bemutató után most még sikerültebb formát mutató Trisztán esetében egyaránt.

Kondor Béla még mindig csak nyolcvanéves lenne idén. Negyvenkettő volt, amikor meghalt, de akkor is kevesen voltak, azóta is kevesen vannak, akik tudhatják, ki volt valójában. A Kogart Csernus-emlékházában, ahol kiállították néhány rézkarcsorozatát és egy-két festményét, megint csak nem leszünk okosabbak, de legalább van alkalom a találgatásra.

A hetven fölött járó termékeny izraeli író 2009-ben új kötettel kereste meg olvasóit. A könyv Jeruzsálemben Falusi életképek címen jelent meg, a nyugati kiadások azonban - így a német is, ezt veszi át a magyar - többnyire Tel-ilani történetek felirattal láttak napvilágot. A mű nyolc elbeszélést fog össze. Ezek közül hét egy képzeletbeli falucskában, Tel-Ilanban játszódik, a nyolcadik pedig - ahogy a címe is jelzi - meszsze innen, máskor. Oz többször megvallotta, micsoda delejes felszabadító hatást érzett fiatalabb korában, amikor kezébe kerültek Sherwood Anderson művei, különösen a Winesburg, Ohio című bámulatos novellafüzér. Hogy ez a varázs az izraeli írót a mai napig kötelezi, arra tanúság ez az új sorozat, a Tel-ilani történetek.

El vagyunk kényeztetve: a thrash metal legnagyobbjai közül csak ebben az évben fellépett már Budapesten az amerikaiak közül a Slayer, a Megadeth, a Death Angel és az Overkill, a németek közül pedig a Destruction és a Sodom - a csillebérci Metalfesten most csatlakozott az amúgy is impozáns listához a germán triász legjobbja, a Kreator is. Mindig tisztább helyzet, ha egy zenekar az új lemezét turnéztatja, mint ha egyértelmű apropó nélkül járja a világot, mint most a Kreator - egyrészt a műsor, másrészt a zenekar lelkesedése miatt. Ezúttal mindkét ilyen tárgyú rosszindulatú balsejtelem megalapozott volt.

Mick Hallerről nemhiába neveztek el utcát a Ferencvárosban: fiatal kora ellenére sikeres, hovatovább hírhedt ügyvéd (apja is az volt, lehet, hogy róla nevezték el az utcát), aki napjai nagy részét Lincolnja hátsó ülésén ücsörögve tölti (innen az eredeti cím, nem mintha a magyar változat ne lenne legalább ennyire beszédes). Mindeközben Earl, a színes bőrű sofőr furikázza őt állomásról állomásra.

A húsz évvel ezelőtti rockzenei rendszerváltás egyik nagy vesztese, a chicagói Urge Overkill tizenhat év, megannyi "veletek soha többet" fogadalom és több elvonókúra után új lemezzel jelentkezik. Volt jó néhány látványos bukás, amikor a Nevermind sikerét követő rockpiaci átrendeződés során a 80-as évek undergroundjának felvásárlásával akart tőkét felhalmozni a zeneipar.