Best of annyiban is, hogy e lemezen is tetten érhetõ, ahogy közelednek a komolyzenészek a könnyûzene felé. Ennek nemcsak az a jele, hogy a borítók egyre pofásabbak, hanem az is, hogy e lemez tulajdonképpen megaslágerek összegereblyézése. És az Accademia Bizantina is mintha egy San Remó-i fellépõt kísérne olykor (vezényel az egyre felkapottabb Stefano Montanari). Scholl olvadékonyan, érzékien, nem egy esetben elragadóan énekel. De e stílushoz nem passzol - ahogy a hangjához sem - például az Arthur királyból a Fagy Szellemének didergõs áriája - a MûPában is hallhattuk, hogy Andreas Scholl inkább szépen énekel, mint erõteljesen.
A Purcellt mélyebben ismerõknek is érdekes lehet Scholl albuma. Scholl ugyanis elénekel néhány, kontratenortól szokatlan szerzeményt is: az Orpheusz-gyûjteménybe be nem fért híres áriák is helyet kaptak, így például a Dido búcsúja (ez a lemez egyik csúcspontja). A dalok többsége kifejezetten komor, mégsem a melankólia uralja az O Solitude-ot - a keserûbe Scholl nem kevés édeset kever. Egyetérthetünk azzal az angol ítésszel, aki kínai leveshez hasonlította Scholl - mindent összevetve remek, tizenhét dalt tartalmazó - albumát. Túl sok megfeküdné a hasat, de egy-két kanállal fogyasztva belõle jót tesz a lelki egészségnek.
DECCA/Universal, 2011
****
