lemez - Andreas Scholl: O Solitude

  • - kolozsil -
  • 2011. június 16.

Zene

Halálakor minden kortársa úgy emlegette Henry Purcellt, mint a legnagyobb angol zeneszerzőt. Purcell 1695-ben majdnem pontosan a zene védőszentjének, Szent Cecíliának a napján halt meg.
Halálakor minden kortársa úgy emlegette Henry Purcellt, mint a legnagyobb angol zeneszerzõt. Purcell 1695-ben majdnem pontosan a zene védõszentjének, Szent Cecíliának a napján halt meg. Életében - neki sem adatott hosszabb, mint Mozartnak - Orpheus Britannicusként emlegették: a dalaiból készült kétkötetes, népszerû gyûjteménynek is ez a címe, mely a szerzõ semi-operáiból és egyéb mûveibõl kiemelt részletekbõl áll. E válogatásból merített a kontratenor Andreas Scholl: az O Solitude címû album így tulajdonképpen egy "Best of Purcell" lemez.

Best of annyiban is, hogy e lemezen is tetten érhetõ, ahogy közelednek a komolyzenészek a könnyûzene felé. Ennek nemcsak az a jele, hogy a borítók egyre pofásabbak, hanem az is, hogy e lemez tulajdonképpen megaslágerek összegereblyézése. És az Accademia Bizantina is mintha egy San Remó-i fellépõt kísérne olykor (vezényel az egyre felkapottabb Stefano Montanari). Scholl olvadékonyan, érzékien, nem egy esetben elragadóan énekel. De e stílushoz nem passzol - ahogy a hangjához sem - például az Arthur királyból a Fagy Szellemének didergõs áriája - a MûPában is hallhattuk, hogy Andreas Scholl inkább szépen énekel, mint erõteljesen.

A Purcellt mélyebben ismerõknek is érdekes lehet Scholl albuma. Scholl ugyanis elénekel néhány, kontratenortól szokatlan szerzeményt is: az Orpheusz-gyûjteménybe be nem fért híres áriák is helyet kaptak, így például a Dido búcsúja (ez a lemez egyik csúcspontja). A dalok többsége kifejezetten komor, mégsem a melankólia uralja az O Solitude-ot - a keserûbe Scholl nem kevés édeset kever. Egyetérthetünk azzal az angol ítésszel, aki kínai leveshez hasonlította Scholl - mindent összevetve remek, tizenhét dalt tartalmazó - albumát. Túl sok megfeküdné a hasat, de egy-két kanállal fogyasztva belõle jót tesz a lelki egészségnek.

DECCA/Universal, 2011

****

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.