Lemez - Nincs visszalépés - Új magyar rocklemezek

  • Vincze Ádám
  • 2011. június 16.

Zene

2011 tavaszának-nyarának hazai lemeztermése a Subscribe rég várt hármas albumának megjelenésén túl is tartogatott komoly meglepetéseket. Egész pontosan négy darabot.

FreshFabrik: Mora A magyar rocktörténelem egyik legszomorúbb fejezete a FreshFabrik éveken át tartó vergődése. A kilencvenes évek elején-közepén az akkortájt felfutó rappelős, elektronikával is megtámogatott rockzenét nyomató csapat talán az egyik első olyan zenekar volt Magyarországon, amely képes volt mind zeneileg, mind a produkció egészét tekintve a külföldi nagyokhoz közelítő színvonalat hozni. Mai füllel persze messze nem tökéletes az első két, az akkor még a száznegyven szó percenkénti elhadarásáról felismerhető Vörös Andrással (ma Superbutt) készült FF-lemez (Certificado, Nerve), frissességével a zenekar mégis olyan színfoltot hozott az épp a mélypontján pihenő magyar rockzenébe, hogy az akkoriban kamaszkorát élő - ma harmincas - generáció tagjai, akiknek a hetvenes-nyolcvanas években megragadt magyar rockzenekarok már nem sokat mondtak, egyből megszerették a bandát. Vörös kiszállásával és Horváth "Pityesz" István énekes érkezésével még képes volt szintet lépni a zenekar: a vele készült Drive My Hand lemezzel a Sziget Nagyszínpadán is játszottak, meg többek közt az AC/DC előtt nyitottak Prágában, de aztán következett egy újabb énekescsere. Horváth helyére az akkoriban még pimaszul fiatal Tanka Balázs, a lentebb tárgyalt Turbo zenekar későbbi frontembere szállt be, és készült egy kiváló, de már szelídebb húrokat pengető anyag Dead Heart In Living Water címmel, mérsékelt sikerrel, majd a zenekar szép csendben eltűnt a süllyesztőben - egész mostanáig.

Az immár Oláh Szabolccsal készült Mora szerencsére nem jelent visszalépést. Oláh kiváló énekes: talán a legjobb torok, aki megfordult a zenekarban eddig, a zene pedig, noha hangulatában és hangszerelésében nem üt el komolyan a Dead Heart... anyagától, még tovább szelídült: egy gitárszegénynek is mondható, rengeteg elektronikával megtűzdelt, jó értelemben vett popos lemez a Mora. A márciusi A38-as koncerten kicsit sterilnek, élettelennek tűnő hangzás, amiből teljességgel hiányzott az élő rockzene csibészes fésületlensége, a lemezen teljesen rendben van, Kovács Levente dalszerzői képessége pedig cseppet sem fakult. Az első kislemezként kiadott, tökéletes refrénnel ellátott Stealing The Sunt tavasszal már rommá játszotta az MR2, de a ridegebb hangulatú Orpheus is nagy kedvenc, és úgy egyáltalán: a Morára nem sikerült töltelékdalt írni, talán csak a bónusznótaként feltett, ének nélküli Stealing...-verzió tűnik indokolatlannak. A FreshFabrik mindenképpen tiszteletet érdemel, hiszen képesek és mernek is kitörni a saját maguk által generált műfaji skatulyából - a nagy kérdés már csak az, hogy a ma már harmincas ős-FF-rajongók és a teljesen más zenéken felnőtt új generáció mit fog szólni hozzájuk. (Alexandra, 2011) **** és fél

Turbo: Lost Measure A hobbizenekarként indult Turbo az utóbbi pár évben vált igazi tényezővé: a szimplán Turbo címre keresztelt két évvel ezelőtti debütlemez (lásd: MaNcs, 2009. május 14.) kellően megalapozta a zenekar hírnevét - mára a Turbo a fesztiválok és a nagyobb budapesti klubok megbecsült vendége lett, és ezen a Lost Measure vélhetően csak lendíteni fog.

A debütlemez után a Turbo nem hajtott végre radikálisabb változásokat a zenéjében: a Lost Measure gyakorlatilag majdnem pont ugyanott folytatja, ahol két éve abbahagyták. Különbségek azért természetesen vannak. A Lost Measure-ön nincs olyan kaliberű sláger, mint amilyen az előző anyagon a Shine On volt, ami első hallásra belemászik a fülbe, és ezáltal megadja a kellő motivációt az ismételt hallgatásokhoz. Az ember inkább Tanka egyes dallamaira kapja fel most a fejét, amelyeket az énekes remekül tud odailleszteni az egyébként kifacsart, sokszor poliritmikusnak tűnő gitárriffekre úgy, hogy ezáltal a hallgató kellő fogódzót kap az egyébként nem könnyen befogadható témák megértéséhez.

A dalok terjengősebbek lettek, ez a terjengősség azonban nélkülöz mindenféle dagályosságot: a csodálatosan összedolgozó ritmusszekció és Vígh Dávid ezerféle hangon megszólaló, számtalan effekttel megbolondított gitárja, valamint az ízlésesen odapakolt billentyű olyan hangulatos jammelésekbe bonyolódik, amelyek nemcsak egy-egy koncert hevében, hanem lemezre préselve is megállják a helyüket. A Turbo a Grand Mexican Warlock és az IHM mellett a másik nyugodt szívvel és minden pejoratív áthallástól mentesen progresszívnek nevezhető zenekar Magyarországon - de a Lost Measure nemcsak itthon állná meg a helyét. (Mamazone, 2011) **** és fél

The Idoru: Time A The Idorut a kultikus hardcore-csapat, a Newborn feloszlása után alapította Szalkai Tibor gitáros - az első anyagon gyakorlatilag a teljes Newborn-felállás hallható volt az énekes Jakab Zoltán kivételével, aki helyett a leginkább az A.F.I. frontemberére, Davey Havocra emlékeztető orgánumú Bödecs András tartotta a mikrofont. A The Idoru három lemezt készített Bödeccsel, mígnem közvetlenül a Face The Light (MaNcs, 2009. szeptember 3.) megjelenése után a két gitároson kívül teljes vérfrissítésen esett át.

Nyilvánvalóan a hangja és a fazonja tekintetében is védjegyszerű Bödecs helyére került Szolga József vállára nehezedett a legtöbb teher ezen az anyagon, de a váltás zökkenőmentesnek tűnik. Szolga ugyan fazonra és hangra is inkább az Ignite és a Pennywise magyar származású frontemberét idézi, a ragadós énekdallamokkal és Szalkai kiválóan eltalált, az amerikai, új iskolás hardcore-punkot és a klasszikus heavy metalt idéző gitártémáival felvértezett dalok színvonala viszont egyáltalán nem csökkent. Pontlevonás egyedül a három magyar nyelvű tételért jár: az Idorunak ugyanis egyáltalán nem áll jól a magyar nyelv, az MR2 szerkesztősége pedig még így is túl keménynek fogja találni ezeket a dalokat, szóval funkciójuk igazándiból nincsen sok. (Szerzői kiadás, 2011) ****

Igor: He A kakukktojást ebben a felhozatalban az Igor négyszámos kislemeze jelenti, hiszen a fentiekkel ellentétben a Makó Dávid (a Stereochrist egykori énekese) vezette Haw két tagja, Szabó Péter basszusgitáros és öccse, a gitáros Márton által működtetett trió a legteljesebb mértékben tét nélkül zenél, és ezt az anyag ingyenes letölthetősége mellett a dalok munkacímét végleges címként megtartó gesztus is mutatja. (Ez utóbbiért egyébként kár volt: a Para-szt dalcím vállalhatatlanul szar poén).

Az Igor kislemeze ugyanakkor kiváló munka: megkockáztatom, hogy húzósabb és energikusabb, mint a southern-sludge vonalon mozgó Haw, zeneileg pedig olyan, mintha az Entombed, a Disfear, a Doomriders, a sajnos rég elfeledett svéd Nine vagy az újabb bandák közül a Black Tusk tagjainak hobbiprojektje lenne: energikus, dühös, néha hardcore-ba, néha pedig sludge-ba hajló őrjöngés, kellően változatosan adagolt lassulásokkal és kiváló, organikus hangzással. Ilyesmi zenét kevesen játszanak itthon, úgyhogy remélhetőleg a Szabó testvéreknek a Haw mellett lesz energiájuk egyszer egy teljes Igor-nagylemezt elkészíteniük - addig is koncerten kiváló megfejtés lehet a zenekar. (Szerzői kiadás, 2011) ****

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.