FreshFabrik: Mora A magyar rocktörténelem egyik legszomorúbb fejezete a FreshFabrik éveken át tartó vergődése. A kilencvenes évek elején-közepén az akkortájt felfutó rappelős, elektronikával is megtámogatott rockzenét nyomató csapat talán az egyik első olyan zenekar volt Magyarországon, amely képes volt mind zeneileg, mind a produkció egészét tekintve a külföldi nagyokhoz közelítő színvonalat hozni. Mai füllel persze messze nem tökéletes az első két, az akkor még a száznegyven szó percenkénti elhadarásáról felismerhető Vörös Andrással (ma Superbutt) készült FF-lemez (Certificado, Nerve), frissességével a zenekar mégis olyan színfoltot hozott az épp a mélypontján pihenő magyar rockzenébe, hogy az akkoriban kamaszkorát élő - ma harmincas - generáció tagjai, akiknek a hetvenes-nyolcvanas években megragadt magyar rockzenekarok már nem sokat mondtak, egyből megszerették a bandát. Vörös kiszállásával és Horváth "Pityesz" István énekes érkezésével még képes volt szintet lépni a zenekar: a vele készült Drive My Hand lemezzel a Sziget Nagyszínpadán is játszottak, meg többek közt az AC/DC előtt nyitottak Prágában, de aztán következett egy újabb énekescsere. Horváth helyére az akkoriban még pimaszul fiatal Tanka Balázs, a lentebb tárgyalt Turbo zenekar későbbi frontembere szállt be, és készült egy kiváló, de már szelídebb húrokat pengető anyag Dead Heart In Living Water címmel, mérsékelt sikerrel, majd a zenekar szép csendben eltűnt a süllyesztőben - egész mostanáig.
Az immár Oláh Szabolccsal készült Mora szerencsére nem jelent visszalépést. Oláh kiváló énekes: talán a legjobb torok, aki megfordult a zenekarban eddig, a zene pedig, noha hangulatában és hangszerelésében nem üt el komolyan a Dead Heart... anyagától, még tovább szelídült: egy gitárszegénynek is mondható, rengeteg elektronikával megtűzdelt, jó értelemben vett popos lemez a Mora. A márciusi A38-as koncerten kicsit sterilnek, élettelennek tűnő hangzás, amiből teljességgel hiányzott az élő rockzene csibészes fésületlensége, a lemezen teljesen rendben van, Kovács Levente dalszerzői képessége pedig cseppet sem fakult. Az első kislemezként kiadott, tökéletes refrénnel ellátott Stealing The Sunt tavasszal már rommá játszotta az MR2, de a ridegebb hangulatú Orpheus is nagy kedvenc, és úgy egyáltalán: a Morára nem sikerült töltelékdalt írni, talán csak a bónusznótaként feltett, ének nélküli Stealing...-verzió tűnik indokolatlannak. A FreshFabrik mindenképpen tiszteletet érdemel, hiszen képesek és mernek is kitörni a saját maguk által generált műfaji skatulyából - a nagy kérdés már csak az, hogy a ma már harmincas ős-FF-rajongók és a teljesen más zenéken felnőtt új generáció mit fog szólni hozzájuk. (Alexandra, 2011) **** és fél
Turbo: Lost Measure A hobbizenekarként indult Turbo az utóbbi pár évben vált igazi tényezővé: a szimplán Turbo címre keresztelt két évvel ezelőtti debütlemez (lásd: MaNcs, 2009. május 14.) kellően megalapozta a zenekar hírnevét - mára a Turbo a fesztiválok és a nagyobb budapesti klubok megbecsült vendége lett, és ezen a Lost Measure vélhetően csak lendíteni fog.
A debütlemez után a Turbo nem hajtott végre radikálisabb változásokat a zenéjében: a Lost Measure gyakorlatilag majdnem pont ugyanott folytatja, ahol két éve abbahagyták. Különbségek azért természetesen vannak. A Lost Measure-ön nincs olyan kaliberű sláger, mint amilyen az előző anyagon a Shine On volt, ami első hallásra belemászik a fülbe, és ezáltal megadja a kellő motivációt az ismételt hallgatásokhoz. Az ember inkább Tanka egyes dallamaira kapja fel most a fejét, amelyeket az énekes remekül tud odailleszteni az egyébként kifacsart, sokszor poliritmikusnak tűnő gitárriffekre úgy, hogy ezáltal a hallgató kellő fogódzót kap az egyébként nem könnyen befogadható témák megértéséhez.
A dalok terjengősebbek lettek, ez a terjengősség azonban nélkülöz mindenféle dagályosságot: a csodálatosan összedolgozó ritmusszekció és Vígh Dávid ezerféle hangon megszólaló, számtalan effekttel megbolondított gitárja, valamint az ízlésesen odapakolt billentyű olyan hangulatos jammelésekbe bonyolódik, amelyek nemcsak egy-egy koncert hevében, hanem lemezre préselve is megállják a helyüket. A Turbo a Grand Mexican Warlock és az IHM mellett a másik nyugodt szívvel és minden pejoratív áthallástól mentesen progresszívnek nevezhető zenekar Magyarországon - de a Lost Measure nemcsak itthon állná meg a helyét. (Mamazone, 2011) **** és fél
The Idoru: Time A The Idorut a kultikus hardcore-csapat, a Newborn feloszlása után alapította Szalkai Tibor gitáros - az első anyagon gyakorlatilag a teljes Newborn-felállás hallható volt az énekes Jakab Zoltán kivételével, aki helyett a leginkább az A.F.I. frontemberére, Davey Havocra emlékeztető orgánumú Bödecs András tartotta a mikrofont. A The Idoru három lemezt készített Bödeccsel, mígnem közvetlenül a Face The Light (MaNcs, 2009. szeptember 3.) megjelenése után a két gitároson kívül teljes vérfrissítésen esett át.
Nyilvánvalóan a hangja és a fazonja tekintetében is védjegyszerű Bödecs helyére került Szolga József vállára nehezedett a legtöbb teher ezen az anyagon, de a váltás zökkenőmentesnek tűnik. Szolga ugyan fazonra és hangra is inkább az Ignite és a Pennywise magyar származású frontemberét idézi, a ragadós énekdallamokkal és Szalkai kiválóan eltalált, az amerikai, új iskolás hardcore-punkot és a klasszikus heavy metalt idéző gitártémáival felvértezett dalok színvonala viszont egyáltalán nem csökkent. Pontlevonás egyedül a három magyar nyelvű tételért jár: az Idorunak ugyanis egyáltalán nem áll jól a magyar nyelv, az MR2 szerkesztősége pedig még így is túl keménynek fogja találni ezeket a dalokat, szóval funkciójuk igazándiból nincsen sok. (Szerzői kiadás, 2011) ****
Igor: He A kakukktojást ebben a felhozatalban az Igor négyszámos kislemeze jelenti, hiszen a fentiekkel ellentétben a Makó Dávid (a Stereochrist egykori énekese) vezette Haw két tagja, Szabó Péter basszusgitáros és öccse, a gitáros Márton által működtetett trió a legteljesebb mértékben tét nélkül zenél, és ezt az anyag ingyenes letölthetősége mellett a dalok munkacímét végleges címként megtartó gesztus is mutatja. (Ez utóbbiért egyébként kár volt: a Para-szt dalcím vállalhatatlanul szar poén).
Az Igor kislemeze ugyanakkor kiváló munka: megkockáztatom, hogy húzósabb és energikusabb, mint a southern-sludge vonalon mozgó Haw, zeneileg pedig olyan, mintha az Entombed, a Disfear, a Doomriders, a sajnos rég elfeledett svéd Nine vagy az újabb bandák közül a Black Tusk tagjainak hobbiprojektje lenne: energikus, dühös, néha hardcore-ba, néha pedig sludge-ba hajló őrjöngés, kellően változatosan adagolt lassulásokkal és kiváló, organikus hangzással. Ilyesmi zenét kevesen játszanak itthon, úgyhogy remélhetőleg a Szabó testvéreknek a Haw mellett lesz energiájuk egyszer egy teljes Igor-nagylemezt elkészíteniük - addig is koncerten kiváló megfejtés lehet a zenekar. (Szerzői kiadás, 2011) ****
