Kondor Béla még mindig csak nyolcvanéves lenne idén. Negyvenkettő volt, amikor meghalt, de akkor is kevesen voltak, azóta is kevesen vannak, akik tudhatják, ki volt valójában. A Kogart Csernus-emlékházában, ahol kiállították néhány rézkarcsorozatát és egy-két festményét, megint csak nem leszünk okosabbak, de legalább van alkalom a találgatásra.
Egyébként Erdély Miklós, aki talán a legjobban értette Kondort, elmeséli, hogy épp Csernuséknál egyszer szembekötősdit játszottak (!), amikor ő hosszasan belekapaszkodott egy pár elálló fülbe, és úgy pörögtek, pörögtek, míg lekerült a kendő, és ott állt a csúfságában szép, ragyás fiatalember, az elálló fülek tulajdonosa. Jelentős, szimbolikus pillanat volt, mondja Erdély. Kondor akkor még, az ötvenes évek elején főiskolára járt, Koffán Károlyhoz a grafikára, mert Szőnyi István a posztimpresszionizmus nevében kidobta a festészetről. Emiatt Kovásznai Györgyhöz hasonlóan egész életében bizonyítani akarta, hogy az ő fő műfaja a festészet, hiába ragadt bele a grafikába.
Kondor Béla "függetlenségének", "egyedülállóságának", "páratlanságának", "egyéni világának", tehát annak a kritika alá kívánkozó legendáriumnak - mely szerint minden a semmiből keletkezik, viszont független a kortársi környezetétől - az alapját kétségtelenül a grafikai tevékenysége jelentette. A grafika (rézkarc, fametszet) biztosította számára a szocreál hegemóniájával szembeni - anyagi és művészi - szabadságot, mert lehetővé tette, hogy kivételes technikai, manuális képességei révén kívül helyezze magát a hivatalos művészeten. Kondor Barcsaytól tanult meg rajzolni (nagyon), és amikor rájött, hogy Rembrandt, Goya és Leonardo nem ellensége a rendszernek, végrehajtott egy időbeli csavart, és úgy kezdett rajzolni, mint ők. Ez az elképesztő kézügyesség végül is kezükre játszott a kortárs interpretátoroknak, Németh Lajosnak például, mert úgy lehetett tenni, minden erőfeszítés nélkül, mintha a Kondorra jellemző formai minőség, a bámulatos technikai bravúrok kizárólag valamiféle absztrakt etikai ügyet szolgálnának, vagy az emberiség morális végvonaglásának volnának mániákusan precíz képi formái. Csakhogy Kondor trükkje visszafelé sült el, mert többé senki sem tudta megszabadítani a depolitizáltság és a dekontextualizáltság átkától. Németh Lajos húsz hátborzongató kritikája után nem is volna nagyon egyszerű: "A nagy látókhoz vonzódik tehát, s ő is oly spontán szimbólumteremtő erővel hívja elő lelke mélyéről apokaliptikus szörnyeit, hús, vér, ám mégis légies, delejes figuráit, mint a nagy elődök. Régi mítoszok ébresztése, a gépek titokteli világa, az ösztönélet hibrid szülötteinek szürrealista életreparancsolása (sic!), a tragikomikum álarcába bújó szatíra vagy a kreatív játék egyaránt része szimbólumformáló erejének." És így tovább, alig lehet abbahagyni.
A Kogart Németh Lajos szellemében járt el, amikor "művészünk" életrajzán kívül egyetlen sor kommentárral sem látta el a kiállítást, vagy egyetlen olyan gesztust sem tett, amellyel ki akarta volna tépni Kondort az ösztönös, lángoló grafikai zseni ócska mítoszából. Ahogy Németh Lajosnak sem volt (nem lehetett?) hozzáfűznivalója ahhoz, hogy a kiállításon látható diplomamunka, a Dózsa-sorozat véletlenül épp 1955-56-ban keletkezett, többek között olyan címekkel, mint Készülődés a forradalomra. Ahhoz sem fűztek megjegyzést, hogy az outsider művésznek, aki nyilván kizárólag univerzális művészszellemekkel társalgott a múltból, olyan képcímei vannak a kiállításon, mint Happening I. és Happening II. Ami minimum azt bizonyítja, hogy nagyon is tudatában volt annak, hogy az ő "mesteremberi" körein kívül mekkora felfordulás zajlott a kortárs képzőművészetben.
Erdély Miklós nagyon autentikus forrásnak bizonyul: a katolikus Vigília-körön és a Pilinszkyvel való szoros kapcsolaton kívül a szilárd és kritikus barátságot ő jelentette Kondor számára. Erdély egyszerre látta őt "a legavantgárdabb jelenségnek" és a legtradicionalistábbnak, amivel messzebbre jutott bárkinél a Kondor-értékelésben, kifejezve, mennyire összetett volt ez a jelenség, a "polihisztor", ahogy mondani szeretik, a költő, zenész, festő. De nemcsak arról volt szó, hogy alkalomadtán katolikus pap-, ill. költőbarátainál megvédte a neoavantgárdokat, akiket amúgy a hagyomány oldaláról támadott, hanem hogy sokkal ironikusabb és reflektáltabb művészetet hozott létre, mint ahogy Németh Lajos nyomán a köztudatban szerepel. Festett például egy angyalt, és aláírta, hogy Tanácsköztársaság. Vagy készített egy pannót a Kereskedelmi Kamarába A szentek bevonulása címmel.
Az angyalokat, akikből a Kogartban is vannak bőven - meg elképesztő hídszerkezetek, repülőgépek és csodás Dürer-parafrázisok -, igazi misztikusként pártfogolta Kondor. Egyszer egy demizson borral "intézte el" Erdélynél, hogy becsempéssze apja okkultista könyvtárába, ahol XVIII. századi misztikus szerzőket olvasott; ettől kezdődően állítólag nemcsak formai jelentésként, hanem elméletileg is tudatosan vannak jelen a műveiben.
Kondor Béla mindenki másnál jobb példa arra, hogy a művészet autonómiája mennyire illuzórikus. Mindent megtett érte. De őt, aki sosem akart az ötvenes-hatvanas évek művésze lenni, nem engedi el markából a saját kora. Az illusztrációktól a festményekig minden arról üvölt, hogy Kondort a lemondás, a beletörődés, az önpusztítás és a hallgatás kora hozta létre. Ezt nem tudomásul venni óriási felelőtlenség.
Kogart Galéria, július 1-jéig
