Zene

1993-94-ben, az MTV Europe utolsó nézhető korszakában mindig nagy örömöt jelentett, ha a Headbangers Ball egy-egy Carcass-klippel szerencséltette a hétfő hajnalban bevérzett szemmel is kitartóan a fénybe bámuló sihedereket.

Az egész úgy kezdődött, hogy szerencsésen egymásra talált két rokon lélek: a billentyűs és vonós hangszereken ügyeskedő és mellesleg bájosan éneklő Galia Durant, valamint az eredetileg nem zenecsinálásra kitalált eszközök megszólaltatásában jártas és a stúdióban is jól elboldoguló Carim Classmann - amúgy mindketten londoni lakosok, és érezhetően imádják a macskákat.

Nem véletlen az, hogy ha az ember letéved az undergroundban új trendként funkcionáló breakcore műfaj valamelyik bulijára, olyan arcokkal szembesül, akiket a ruházatuk minősít; konkrétabban az olyan zenekarok logójával ellátott pólók, amelyeknek közük sincs ehhez az elektronikus alapokon és szétbuherált ütemeken nyugvó zenéhez.

Olyan előadók ők, akiknek fajtája mára kiveszőfélben, akik talán többek, mint puszta interpretátorok. Kultúrhéroszokról szóljon most az ének.

Alig van a hatvanas éveknek olyan napja, ami ne szerepelt volna már valamelyik amerikai (mozgó)képeskönyvben. Fogynak a mellékszereplők is, akiknek révén újra meg újra vissza lehet térni a tett színhelyére, legyen az háborúellenes tüntetés vagy politikusgyilkosság, ami megrengette a világot.

A Budapesti Kamaraszínház három játszóhelyén tizennégy bemutatót tart ebben az évadban. A Tivoli nézőtere a legnagyobb - itt optimális elrendezés esetén elfér annyi ember, amennyi egy normálisnak tekinthető kamaraszínházban. A másik kettő - a Shure és az Ericsson - stúdiószínház.

Van a fotókiállítás belső termében, annak is a belső sarkában egy képernyő: Normantas Paulius valami félkopár természeti környezetben félkopár válaszokat ad mindenféle kérdésekre.

Hét színpadi mű, hét, szinte teljesen különböző darab, az abszurd tragikomédiától a realista piaci játékon át a történelmi drámáig és a musicalig. De mindez talán nem is olyan meglepő, hisz Bereményi Géza az egyik legsokoldalúbb, legtöbb műfajban alkotó szerzőnk.

Nyolc kis kritika

Becsöngetünk és elfutunk, miközben makulátlan a zakónk. Ez jutott eszembe a Mindless Self Indulgence (MSI) nevű, New Yorkból érkezett világhírű disney-dark-punk zenekarról, amikor belecsaptak a húrokba a színpadon.

Nyilván senkit nem lep meg, ha elmondom: a világon kétféle ember van, aki tudja, ki az az Ian Fraser Kilmister, és aki nem. Előbbiek, gondolom, már meg is vették ezt a könyvet, utóbbiaknak meg elmondom én: ő Lemmy, a harminckét éves múltra visszatekintő Motörhead vezetője.

Hál' istennek, még egy rövidítéssel beljebb vagyunk. De Niro, úgy is, mint rendező, producer és mellékszereplő, egyszer és mindenkorra tisztázza, mit takar a három betű: CIA.

A játszótereken bandákba verődő, szexen keresztül kommunikáló, céltalanul bóklászó, házibulikon "lazuló" kamaszok látványa tálcán kínálja az összehasonlítást Larry Clark tinédzseropusaival - csak ami ott Florida vagy New York, az most az ezredfordulós Budapest a maga bevásárlóközpontjaival, taxisdrosztjaival, külvárosi környezetével. Faur Anna első nagyjátékfilmjében a kilencvenes évek hírhedt taxisgyilkosságát vette alapul, és elkészítette a maga Genyáját.

A "varázslatos különc", eredeti nevén Friedrich Stowasser már kezdetben öntudatos és radikális módon viszonyult a művészeti intézményekhez. Szabadon választotta az autodidakta képzést, miután alig három hónapot bírt ki a bécsi Képzőművészeti Akadémián, és mindössze egy napot a párizsi École des Beaux Arts falai között.