Nyilván senkit nem lep meg, ha elmondom: a világon kétféle ember van, aki tudja, ki az az Ian Fraser Kilmister, és aki nem. Előbbiek, gondolom, már meg is vették ezt a könyvet, utóbbiaknak meg elmondom én: ő Lemmy, a harminckét éves múltra visszatekintő Motörhead vezetője. A tény, hogy megírta élete és a Motörhead történetét, valószínűleg mindenkit felvillanyoz, aki hallott már valaha is rock and rollt. A többiekkel megpróbálom ezt megtenni én.
Lemmy csak a könyv utolsó oldalain írja le, de az olvasó mindvégig így is érzi: fogalma sincs, milyen hatvanévesnek lenni, mert ő még most is huszonöt - csak meglehetősen elhúzódott az a bizonyos év. Azt gondolnák, egy hatvanéves vén szivar a koncertek után hazamegy, hogy üdvözölje az asszonyt meg a palotapincsit a kertben? Nos, Lemmy még ma is azt szereti legjobban a koncertekben, hogy utána úgymond lefektetik. S ha ismerik is (és nyilván ismerik) a kemény zenék szentháromságát - ti. szex, drogok és rock and roll -, még akkor is meglepődhetnek Lemmy életmódján. Minden normális ember azt gondolná, pláne, ha tanult biológiát, hogy ezt nem lehet túlélni.
De mindez csak a körítés - jelen van a könyvben, ám abban mégsem a drogozás vagy az ivás a lényeg, azt idővel megszokja az olvasó, és nincs is rajta a kellőnél nagyobb hangsúly. Az inkább egy minden szempontból eszeveszett fontos fél évszázadon van egy nem épp túlreprezentált szemszögből, a zeneiparon és a zenész életformán, meg persze a Motörhead három évtizedén (és a kevésbé ismert Hawkwindon, Lemmy első komolyabb zenekarán). És ha ezt netán még mindig unalmasnak találnák, adják hozzá Lemmy szarkasztikus, tipikus angol humorát - részemről utoljára A tizennégy karátos autón nevettem ennyit és ilyen hangosan.
Olyan ez a könyv, mintha az ember leülne ezzel a lelőhetetlen faszival egy füstös kocsmában egy (pár) sör mellé, és hallgatná a történeteit John Lennonról, aki nem kicsit volt keményebb fickó, mint amit ma gondolnak róla (ja, egyszer egy Beatles-koncerten a "Lennon egy buzi!" kiáltást hallva letette a gitárt, odasétált az illetőhöz, kétszer lefejelte, majd visszasétált a mikrofonhoz, és megkérdezte, akar-e még valaki valamit mondani), a turnékról, ahol az öltöző-lakókocsi ablakának betörését úgy a legegyszerűbb eltussolni, hogy felgyújtják az egészet és a tóba lökik, meg a pár száz másik sztorit. És Lemmy - egyébként elég intelligens - véleményét: mindenről.
Motörhead ide vagy oda, Lemmynél jobban senki nem tudna a hatvanas évek rockereiről és egyáltalán, a gitáralapú zenékről mesélni. Most már biztosak lehetünk ebben.
Fordította: Szöllősi Róbert. Cartaphilus Könyvkiadó, 2007, 272 oldal, 3500 Ft
