Van a fotókiállítás belső termében, annak is a belső sarkában egy képernyő: Normantas Paulius valami félkopár természeti környezetben félkopár válaszokat ad mindenféle kérdésekre. Szűkszavú, megrágott mondatok, nem tűnik úgy, hogy kenyere volna a szó, az arca nem rezzen, a hangja egykedvű. Mintha - érthető - restellné kicsit, hogy nagy, mély dolgokat illene mondania. Amúgy meglehetősen jól beszél magyarul - férjnek jött ide, Nyíregyházára az akkor még szovjet Litvániából, 1983-ban. Érdekes lehet az élettörténete, közgazdász diplomával volt favágó, halász, keresztül-kasul vándorolta a Szovjetuniót, aztán távol-keleti expedíciókat szervezett, bejárta a Himaláját - de nem biztos, hogy végső soron többet tudna vagy akarna mondani, mint a képei. Írt mesekönyvet tibeti gyerekeknek, kelet-ázsiai múzeumot szervezett a litván fővárosban - nagyrész azokból a tárgyakból, amelyeket ő maga hozott haza hosszú útjairól, Pakisztánból, Kínából, Laoszból, Bhutánból, hogy csak a kevésbé megszokott turisztikai célpontokat említsük. Vietnamban megtalálta azt az idős embert, aki annak idején elhelyezte a Robert Capa életét kioltó aknát - olvasom. Megjelent vagy tíz fotóalbuma - Budapesten, Vilnában, Helsinkiben, kiállításai számosak, tavaly pedig elnyerte a Magyar Fotográfiai Nagydíjat. A mostani kiállítást ebből az alkalomból rendezték.
Szubjektív és határozott karakterű tárlatot látunk: minden magyarázat nélkül sugárzik a képekből az a befelé forduló vallási áhítat, amelyet szinte közhelyesen szokás emlegetni a buddhizmussal kapcsolatban. Nagyon úgy tűnik, hogy Paulius igazi, mély hívővé vált a vándorlásai során. A nem hívőt ez egyfajta értetlenséggel, idegenkedéssel tölti el, amely azonban ebben az esetben nem fordul át feszengésbe, pedig maga a helyszínválasztás is, ha úgy tetszik, igencsak kényes. Hiszen Nepálban, Tibetben fényképezni hovatovább megszokott mozzanata a fotográfusi vándoréveknek, és a természet nagyvonalúsága, továbbá a cserzett arcú helyi erők egyszerűsége előtt fejet hajtani minden bizonnyal elkerülhetetlen, szükségszerű élmény és tapasztalat. Paulius azonban érezhetően rég túl van a beavatódás eme első szintjén, egyébként meg minden magakelletésen, és a képeiből valóban valami megtalált, mély belső szabadság üdítő szele árad (bár ez sem indokolja a szél nagybetűjét a címben). Valami megfoghatatlan, átszellőzött könnyűség a fényekben, az imafüzért, a málát tartó ujjakon, egy megkopott kövesúton, imára hajló nyakszirten, az esti imája után egy széken, felhúzott térdekkel pihenő szerzetes csupasz lábfején. Ez az áttetsző, lebegő tisztaság adja a mélységét a kevésbé szokatlan tartalmaknak: különféle épületeknek, kegytárgyaknak is. A házi sörtől erősen megvidámodott nepáli asszonyok képe pedig megnyugtatóan jelzi, hogy mindez nem fordul elborult szenteskedésbe.
Mai Manó Ház, Bp. VI., Nagymező u. 20., nyitva december 2-ig
