Technikai tökéllyel készült stúdiófelvételeken sem gyakran hallani a nagyvonalúságnak, fenségnek, játékos könnyedségnek és magasztos spiritualitásnak azt a különleges kevercsét, amelyet a maestro elővarázsol az egyébként is mindig briliáns Bécsi Filharmonikusokból, s amely az élő adások manipulálatlan spontaneitásának köszönhetően az ott születettség lenge bájával párosul. Az előadás legvarázsosabb pillanataiban a Papagenót éneklő, vokálisan kiemelkedő Anton Scharinger lesétál a második ária harangjátékát billentő Solti mellé, és vezényli egy kicsit a karmester belépéseit. Ő pedig madárröptű, csonttalannak látszó kezével időnként visszaint neki, és tempót diktál a zenekarnak. A zene átlényegülésének, szellemmé válásának és önfeledtségének tanúi vagyunk. Különben az egész is elég jó, annak ellenére, hogy a fiatal énekesek nem brillíroznak. René Pape csak később lett az, aki; Sarastrója itt még híjával van a telítettségnek a mély regiszterben. Deon van der Walt megbízható Tamino, de nem elég szép a hangszíne, és ugyanez mondható el Ruth Ziesak helyes, kislányos Paminájáról. Luciana Serra pedig nem teljesen bombabiztos az Éj királynője gyöngyöző koloratúráival. A bársonyos bariton Scharinger viszont - a prózai részekben is - tökéletes partnert kapott Edith Smid-Lienbacher Papagenájában; pazar pattogó duettük merő élvezet. A rendező Johannes Schaaf nagy szcenikai apparátust mozgat mesei felfogásának érvényesítésére, amely az afrikai törzsi világba, egy erdőszélre helyezi el Sarastro Nap-birodalmát.
Decca-Universal, 2013
