Zene

Nyilván senkit nem lep meg, ha elmondom: a világon kétféle ember van, aki tudja, ki az az Ian Fraser Kilmister, és aki nem. Előbbiek, gondolom, már meg is vették ezt a könyvet, utóbbiaknak meg elmondom én: ő Lemmy, a harminckét éves múltra visszatekintő Motörhead vezetője.

Hál' istennek, még egy rövidítéssel beljebb vagyunk. De Niro, úgy is, mint rendező, producer és mellékszereplő, egyszer és mindenkorra tisztázza, mit takar a három betű: CIA.

A játszótereken bandákba verődő, szexen keresztül kommunikáló, céltalanul bóklászó, házibulikon "lazuló" kamaszok látványa tálcán kínálja az összehasonlítást Larry Clark tinédzseropusaival - csak ami ott Florida vagy New York, az most az ezredfordulós Budapest a maga bevásárlóközpontjaival, taxisdrosztjaival, külvárosi környezetével. Faur Anna első nagyjátékfilmjében a kilencvenes évek hírhedt taxisgyilkosságát vette alapul, és elkészítette a maga Genyáját.

A "varázslatos különc", eredeti nevén Friedrich Stowasser már kezdetben öntudatos és radikális módon viszonyult a művészeti intézményekhez. Szabadon választotta az autodidakta képzést, miután alig három hónapot bírt ki a bécsi Képzőművészeti Akadémián, és mindössze egy napot a párizsi École des Beaux Arts falai között.

Semmi sem indokolt, semmi sem racionális, ellenben bombasztikus és megalomán. Az ötlet, gondolat, idea, mely szétáradt a Műcsarnok terének kétharmadában, s ez testvérek között is több száz üres légköbmétert jelent, józan körülmények között megelégedhetett volna egy nagyjából hatszor nyolc méteres terem kapacitásával, s ott is inkább éppen csak párállana; másképpen nézve: a tárgyegyüttes és az apparátus, vagyis egy nemigen vadítóan gondolatgazdag szemináriumi dolgozat eszmekészletét illusztráló fekete-fehér álló- és mozgóképanyag meg a hozzárendelt kommentár egy - jól rétegzett, linkekkel okosan strukturált - weblapnyi terjedelembe is beleférhetne. Mindegy - mint általában minden a Hősök terén, és annak jobb oldalán mostanában.

"Megérteni egy költeményt annyit tesz, mint helyes okokból élvezni" - írja Eliot A kritika határa című tanulmányában. Az olvasó elidőzik a költői megszólalás "hallható" anyagában, a hang mértékül és támaszul szolgál számára, megbízik benne.

Elbeszélni egy élet(em)et - a mesemondók ősi vágya a klasszikus történetalkotás 20. századi, végleges ellehetetlenülésével változatos narratív játékok katalizátora lett. Ez a jelenség nálunk, a komonizmus "megírásának" - nagy írói küldetésként megjelenő - igényével párosulva sajátosan hasonló művek sorozatát eredményezte: a Kádár-korszakban férfivá érő író divatos (anti)hőse lett a kortárs nagyepikának.

Nézem Kolozsi Máriát, valami nagyobbacska igazolványképről bámul vissza, huszonhárom éves volt, amikor..., amikor a fotó készült, valószínűleg még ennyi sem; mély gödör az állán, foglalkozására nézve csomagoló. Erre még én is emlékszem, a csomagolóra. Rögtön a pénztár után volt, valami dobra feltekerve a végtelen papír, s a blokk ellenében valaki becsomagolta és átkötötte, vihettem. Nézem Kolozsi Máriát, huszonhárom éves volt, amikor (1956. november 5-én) társai, a Práter Önálló Zászlóalj tagjai - amúgy "corvinisták" - lelőtték.

A Kozmosz és Rio között utazunk egy hőlégballonnak látszó tárggyal, videoklip óriásokkal, artista törpékkel, óriási hangfalakon átordító, rosszul öltözött énekesekkel, kicsi és jelentéktelen pontnak érezzük magunkat a világegyetemben, valaki más álmában vagyunk, de nagyon.

"Botrány" van Szegeden, Zsótér "meggyalázta" Shakespeare-t, mondják, sokan elmennek a szünetben vagy még előbb; pedig csak annyi történt, hogy színre került egy produkció, amely nem szolgálja ki mindenki ízlését, hanem, ahogy ugyancsak mondani szokták: "megosztja a közönséget".

Nyolc kis kritika

Mindig van annak valami jelentősége, ha egy zenekar saját magáról nevezi el az aktuális lemezét. Egyfajta önmeghatározás lehet ez: az első albumnál természetesen a friss, LP-szüzességét épp csak elvesztő banda üt ezzel az asztalra, jelezve, hogy készen állnak szétrúgni az összes segget, mellesleg leigázni a világot, ha már úgyis elkezdték a hadjáratot (a Led Zeppelin csinálta ezt a legjobban, ugye, ahol az első négy album volt self-titled, mindössze egy odabiggyesztett számmal jelezve a sorrendiséget; mindazonáltal be is jött nekik a taktika).

Nem kiáltanánk ki még a zeneipar revolúcióját. Az, hogy a mindig új utakat kereső oxfordi zenekar legújabb lemezét nem a hagyományos módon jelentette meg, hanem hozzáférhetővé tette a hálón az inrainbows.com honlapon - a letöltőkre bízva, mennyit fizetnek érte (a minimális összeg nagyjából fél font) -, még nem jelenti azt, hogy a nagy multik, illetve a független kis kiadók holnaptól lehúzhatják a rolót.

Az Operaház idei évadjának első bemutatója alkalmasint a hiánypótlás jegyében fogant, hiszen Igor Stravinsky zenés színpadi műveinek hazánkban, fájdalom, alig-alig van előadási hagyománya. Úgyannyira, hogy egynéhány emlékezetes balettprodukciót nem számítva a legsikeresebb Stravinsky-előadásokat a múltban nem a pesti vagy a vidéki operatársulatok valamelyike, hanem éppenséggel az Állami Bábszínház vitte a közönség elé.