A Kozmosz és Rio között utazunk egy hőlégballonnak látszó tárggyal, videoklip óriásokkal, artista törpékkel, óriási hangfalakon átordító, rosszul öltözött énekesekkel, kicsi és jelentéktelen pontnak érezzük magunkat a világegyetemben, valaki más álmában vagyunk, de nagyon. A szerep szerinti ügyeletes álmodó olyanokat mond a színpadon (mert néha megszólal, nem csak levegőben evezést imitál vetített háttér előtt), hogy még, jó, hogy csak képzelet, mert nagyon vad lenne amúgy. Hát vadnak kevésbé, inkább baromi költséges. Olyasmi, mint egy rózsadombi cukorsüveg-palota, amiben benne van az anyag, az átlagnál drágább, de igénytelen építész tervezte. Az apró részletek, a habarcs, a táncosok, az artisták nagyon rendben voltak, de hiába tették ki a lelküket nyolc karikával a nyakukon, hiába emeltek nyolcvan embert szemrebbenés nélkül az untermanok, és repültek a légtornászok kötélről kötélre könnyedén, túl messze voltak, és egyébként is eltakarta őket a körítés.
A főhősnek csak azért lehetett jobb az álom, mert őt körbevetítették, mint az űrdiszkóban, mi viszont egy színpadot néztünk látcsővel. Nem voltunk benne, nem ültünk körbe, és néztünk felfelé tátott szájjal, hanem láttunk egy monumentális Moulin Rouge-show-t, amihez járnának asztalok és színes italok.
A baj, hogy egy ország várta évek óta, ha nem is konkrétan ezt a produkciót; teljesen megtelt a csarnok, a vezetékeken is lógtak (saját cirkusz), és a prominencia elhozta a vasárnapi gyerekét. Ilyen jegyárak mellett pedig bárminek tapsol az ember. Kicsit át lettünk verve, mert A Nap Cirkusza nem csak ilyen. Jól beágyazott az előadásnak a Duna tévén vetített Cirque du Soleil DVD-sorozat, meg az is, hogy mindenki úgy tudta, órákig sírnak az emberek a gyönyörűségtől előadás után. Világszerte rajongják a nézők, tucatnyi előadásuk van párhuzamosan, vízzel-tűzzel játszanak, legalább három utazó formációjuk, amelyek közül az egyik Las Vegasban rezidens, és valójában saját sátra van. Magyarok is vannak a közel háromezer, negyvenféle nációból válogatott alkalmazott között. Például Hajdu Zoltán Miklós tornász (Fehér tenyér), Lengyel Imre műugróbajnok, Jobbágy Zoltán akrobata, és a legújabb, a Delíriumban is részt vevő Újvári Milán táncos, akit Frenák Pál társulatából ismerhetünk.
Az idén huszonöt éves cirkusz alapítója, az egykori québeci csepűrágó-komédiás Guy Laliberté 2004-ben bekerült a Forbes által jegyzett milliárdosok közé. Idén sokat cikkeztek róla, mert megkapta az Ernst & Young World Entrepreneur Of The Year díját, ami valami olyasmit jelent, hogy az év legjobb szórakoztató üzletembere.
Lehet, hogy ez az agyára ment?
Sportaréna, október 30.
