Elbeszélni egy élet(em)et - a mesemondók ősi vágya a klasszikus történetalkotás 20. századi, végleges ellehetetlenülésével változatos narratív játékok katalizátora lett. Ez a jelenség nálunk, a komonizmus "megírásának" - nagy írói küldetésként megjelenő - igényével párosulva sajátosan hasonló művek sorozatát eredményezte: a Kádár-korszakban férfivá érő író divatos (anti)hőse lett a kortárs nagyepikának. Nagyszerű művek is erősítik ezt a folyamatosan bővülő mezőnyt, mégis engem mindez - bocsánat, de - egyre inkább untat. Volt tehát némi hendikepje nálam Solymosi Bálint második, evidensen ebbe a kontextusba simuló regényének, amit részben azért sikerült ledolgoznia.
A fordulópont az lehetett, amikor nagyjából a könyv felénél a szövegnek sikerült elfogadtatnia velem egyedi, de elsőre kimódoltnak ható szerkezetét. Arról van szó, hogy a kötet tizennégy, római számokkal jelölt, tematikusan és időben lazán összeálló történetszálra bomlik, amelyek tovább töredeznek arab számokkal és azokon belül is betűkkel jelzett fragmentumokba (pl. IX/2/h). Mindez - jól összekeverve - különböző befogadásmódokat tesz lehetővé, hiszen olvashatjuk a könyvet lineárisan (az egymás utáni, de különböző történetekhez tartozó bekezdések sokszor motivikusan összekapcsolódnak), a számozás szerint (bár természetesen itt sem várhatunk szép, kerek sztorikat, a számozás és a kronológia is eléggé kusza), a kettőt szabadon vegyítve (én ezt tudnám ajánlani), vagy összevissza (úgyis elveszítjük a fonalat, és úgyis minden mindennel összeér). Persze ezt a poént (a keresztbe-kasul olvashatóságot) már elsütötték párszor, de itt épp az a truváj, hogy ennek ellenére is azt érzed: ennek a (szöveg)világnak egyetlen autentikus létmódja ez a szétszaggattatás: hogy tényleg nincs se eleje, se vége, se íve. "A történetből nem a mese az érdekes, hanem az a pillanat, amibe, vagy azok a pillanatok, amikbe belévakulunk."
A narratíva szétírásának további eszköze a beszélő és a megszólított kényszeres váltogatása. Az énbeszéd (E/1), az önmegszólítás (E/2) és a leírás (E/3) akár egy mondaton belül is előfordul: "egy asszony (anyám, írod)". Nem lehetünk biztosak abban sem, hogy ki beszél éppen, mert, mondjuk, úgy indul egy bekezdés, hogy hosszan mesél magáról valaki, akit kényelmesen a könyv elbeszélőjeként azonosítunk, majd a monológ végén ott áll odabiggyesztve, hogy "mondta X. Y.". Ráadásul mindez a nézőpontok egymásba csúszásával bonyolódik, hiszen folyamatos utalások találhatók a főszereplő bizonyos régebbi feljegyzéseire, amelyek szintén a kezünkben tartott írás részeit képezhetik ("Írtad valamikor, de nem folytattad."). És - hogy teljes legyen a kép - a hol múlt, hol jelen időben szövegelő én egyik szemével néz, a másikkal visszanéz: "...az egyik asszony (anyád lesz ő) kénytelen egy szőlőindába megkapaszkodni..."
De nem kell megijedni, ezek a - leírva talán bonyolultnak tűnő - megoldások nem nehezítik el az olvasást: az egyes jelenetek belső kohéziója erős, a történetek olvastatják magukat, van bennük minden, amitől egy rövidpróza izgalmas lehet (ha a bulvársajtóban kéne reklámozni a könyvet, nyugodtan ráírhatnánk: szex, erőszak, családi dráma). Poénra kihegyezett történetszilánkok lebegnek a kissé unalmassá decentralizált szövegtérben. Mert Solymosi "felszámolta az időt, csak a sötét és folytonos fájdalom maradt". Ami engem meglehetősen idegesít. Mármint a főszereplő töretlen, ragacsos pesszimizmusa, hogy "önmegvalósítási kísérletei mindegyre öngyilkossági szándékba torkolltak". De már kisgyerek korában sincs jobb dolga, mint "várni a halált", ami végül is logikus, ha a szereplők úgyis mind "halál fiai". Tegyük hozzá: szerencsére, hiszen "az emberi élet természeti katasztrófa". Na ne. Ez nekem sok, és hiába, hogy mindeközben a szöveg humora oszlatja a halálszagot (bár néhány szóviccet nehéz megbocsátani...), ha gyakran giccsbe fullad ("a szerelem keserű, akár a halál".)
Sok mindenről lehetne még beszélni ennek a - hibáival együtt is - nagyszabású vállalkozásnak a kapcsán: hogy milyen fájdalmas együttérzéssel, milyen szociológiai ízekkel beszél a vidéki élet "izzadt hőseiről", hogy miként jelenik meg a komonizmus egy vidéki falu és egy lázadó kamasz életében (nem nagyon), hogy mennyi szerepe lehet a könyvből szerintem bosszantóan kitüremkedő Nietzsche-, Wittgenstein- és egyéb idézeteknek (nem sok), hogy miért van tele ordító sajtóhibákkal az egyik legjobb irodalmi kiadó könyve - de ezt a kritikát is abba kell hagyni valamikor. A könyvet viszont elkezdeni érdemes, mert ilyen azért még nem volt: Illyés és Garaczi találkozása a boncasztalon, sok belsőséggel. Meg egy kis unalom, meg egy kis szeretet.
Kalligram, 2007, 376 oldal, 2700 Ft
