Zene

Bordeaux 18. század végén épült és eredeti formáját máig megőrző színházának vezetése új opera bemutatására vállalkozott abban a reményben, hogy a mű nagy jelentőségű is lesz - és ebben aligha tévedtek.

Amikor egy ilyen hótt nemzetközi csatorna - még ha adott esetben a hazai fogyasztók kielégítése miatt is - valami magyar dolgot ad, az önmagában is ok az örömre. Egy mozicsatorna esetében ez értelemszerűen legtöbbször máshol már bizonyított nagyjátékfilmek "műsorra tűzését" jelenti, máshol már bizonyított alkotóktól. Ilyenformán a Született lúzer többszörös örömforrásul szolgál, hisz eredeti (máshol még nem látott) és sorozat is (olyan félórás epizódokkal).

Sajnáltam azt a szegény embert, aki vagy két sorral előttem ült a Kamrában és szenvedett, rettenetesen. És eszembe jutott, hogy - hasonlóan a filmek kategorizálásához - bevezetnék valami ilyesmit a színházban is, és akkor erre az előadásra odabiggyeszteném a címkét: "csak haladóknak".

Költői életművének megítélésében szemmel látható egyetértés uralkodik kritikusai körében, amit csak e líra erényeit alátámasztó, eltérő érvelési módszerek tesznek színesebbé. Bár Rakovszky Zsuzsa jelenlétét a kortárs irodalmi beszédben korántsem érzem túlreprezentálva (sőt), annyi azért elmondható, hogy a versei iránti csodálathoz rendre egyfajta tartózkodó, szemérmes magatartás társul.

Vaszkó művészete kevéssé ismert mind a szakmában, mind a nagyközönség előtt. Ennek oka több oldalról is meghatározható: hosszú élete során gyakran elfeledték, majd több hullámban újra felfedezték, munkásságáról nem született tudományos monográfia, festészete pedig alig kapcsolódik a hazai képzőművészethez. Vaszkó sem sietett az értelmezők segítségére, mint mondta, "a mai művészek [...] kollektíve hatnak egymásra, a művészetnek a korral egy tempóban kell lélegeznie.

Nemrég került a boltokba a B‘lga negyedik, Zigilemez című albuma: ennek ürügyén kérdeztük Mégötlövést és Bauxitot, a nem hiphopzenekar két frontemberét/MC-jét/szövegládáját. Optimizmusuk szerencsére töretlen. És a sajtómunkások is megkapják a magukét.

8 kis kritika

Kelet-európai kalandvágyshow, anarchista cigánykabaré, folk-rock-klezmer-ska ritmusok és ki tudja még, mi minden jellemzi a Gogol Bordello nevet viselő, emigráns orosz és ukrán, valamint New York-i muzsikusokból alakult zenekar különc előadásait. Az amerikai metropolis underground szcénájából indulva az utóbbi pár évben váltak úgymond világhírűvé. Alapítójuk és frontemberük, a cigány-punk forradalmár Eugene Hütz sem átlagos figura. Múlt pénteken, a Super Taranta! című lemezüket bemutató európai turné budapesti állomásán, az A38 hajón készítettünk vele interjút.

Nemrég került a boltokba a Bëlga negyedik, Zigilemez című albuma: ennek ürügyén kérdeztük Mégötlövést és Bauxitot, a nem hiphopzenekar két frontemberét/MC-jét/szövegládáját. Optimizmusuk szerencsére töretlen. És a sajtómunkások is megkapják a magukét.

Ha végigszaladunk a magyar könnyűzene történetén, lépten-nyomon legendába ütközünk. Nem mintha oly nagy lenne a választék, inkább arról van szó, hogy - ilyen-olyan okból, legtöbbször hátsó szándékkal - a jelentéktelen senkikre is úgy aggatjuk az elismerés szavait, mint szaloncukrot a fenyőre. Csak meg ne vakuljunk ebben a hatalmas ragyogásban, mert a végén nem látjuk a karácsonyfától az erdőt. Szerencsére akadnak kivételek, itt van mindjárt három.

Miközben a magyar színházi működés túl-túlnyomó többsége menthetetlenül provinciális, vannak nekünk olyan hajszálereink, amelyek a nemzetközi vérkeringésbe csatlakoznak. Nem mondom, kell némi koncentrált figyelem és búvárkodás ahhoz, hogy az ember ne maradjon le a Szlovén Nemzeti Színház II. Edwardjáról a Katonában, a Peter Zadek rendezte Peer Gyntről a Madách Színházban, vagy a Schaubühne vendégjátékáról és a Korsunovas rendezte Szentivánéjiről a Bárkában (hogy csak az évad eddigi eseményeiből válogassak), de nem lehetetlen, hogy ízelítőt kapjon a színházrajongó abból, hogyan és mit játszanak odakint.

Talán évtizedek óta nem előzött meg pesti operapremiert oly izgatott és rokonszenvező várakozás, mint Richard Strauss letaglózó egyfelvonásosának új bemutatóját. A kíváncsisággal elegy bizakodás egyszerre illette az operaház vezetésébe frissen bekerült Kovalik Balázs személyét, a becses sztárvendégeket, az imponáló reklámkampányt, s persze magát a remekművet is, amelyről tudható volt, hogy jócskán próbára tesz majd énekest és zenészt, műszakot és közönséget egyaránt.

A magyar filmipar szolgáinak és kiszolgálóinak görbe tükre: a parlagon heverő színész ugyanúgy megkapja a magáét, mint a mellédumáló gyártásvezető, a felkészületlen újságíró vagy a pénzéhes producer.